Tizenkét évvel ezelőtt behívott a szobájába, ahol már napok óta szenvedve feküdt: gyere, elköszönök tőled, vigyázzatok egymásra – mondta alig hallhatóan, eres kezét egy pillanatra – alig érezhetően, talán simogatóan – rátette a kezemre, ugyan PAPA, fogunk mi még együtt meccsre menni, rebegtem kicsit krákogva, de erre már nem tudott figyelni, visszafordult a fal felé és egy nehezet sóhajtott, két nap múlva elment…

Ma lenne 100 éves.

Micsoda 88 év volt: amikor megszületett, akkor köttetett meg a trianoni béke, azóta vannak Salzburgi Ünnepi Játékok, és sem mi, sem a németek nem vehettünk részt az Antwerpenben rendezett Olimpián. De PAPA akkor, ott Bucsán erről mit sem tudott, csak sírt és követelte az erőt adó tejet anyjától. Amikor elkezdett iskolába járni, akkor vezették be a pengőt, Lindbergh akkor repülte át – New Yorkból elindulva – az Atlanti Óceánt, de PAPA erről sem hallott semmit, ahogy arról se, hogy Moszkvában egy Sztálin nevű diktátor, leszámolva Lenin még élő társaival (és másokkal) megszilárdította hatalmát. Nem tudta: miért lesz ez fontos „következmény” az életében. Ahogy az iskola befejezése után azt sem sejtette, miért lesz meghatározó számára az is, hogy Hitler hatalomra került, hogy fölgyújtották a Reichstagot és megkezdődött Németországban – a bukásig tartó – rendeleti kormányzás. De aztán jött a háború, a hadifogság, az elképzelhetetlen és elmesélhetetlen borzalmak, az éhezés kora. Akkor még nem volt a PAPA, még nem volt Mama sem, sem a lányok, unokák. Csak az élni akarás, a hazajutás vágya. És – akkortájt, amikor én megszülettem és én is kapkodtam anyám „csecse” után és óbégattam az alig csurdogáló teje miatt – végre hazajutott és elkezdett ÉLNI, „szép” lett a világ, elindult, aztán „szaladt” a szekér, hívogatta a szénakazal és a leendő Mama, apró örömök érték, jöttek a lányok… Aztán az utazásos ingázások a verejtékes-robotoló munka miatt és a költözés föl Pestre, a Honvéd meccsek, az elmaradhatatlan kártyacsaták a Klauzál téren, már színes tévé is van, parabola antenna is, már én is bekerültem a családba (pedig az nem munka, amit te végzel, az olyan irodai semmittevés) és jöttek az unokák, a meccsre járások…

„Papa! Mindig maradjon meg a mosoly az arcán!” – írtam húsz évvel ezelőtt, a 80-dik születésnapjára, amit Szentendrén ünnepeltünk egy kis borozóban, Ő csak mosolygott tovább, amikor fölolvastam a levelet, amit Neki írtam, mert már akkor alig hallott valamit, hát akkor is, azért is mosolygott.

Ma lenne 100 éves!

Vajon akkor, amikor én leszek 100 éves, mit írnak majd az elmúlt száz évről…

2020. 11. 08. vasárnap