(14.)
Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, így hetvenév felett – hogyan is mondta egykoron a költő „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” –, hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok és – amíg tehetem – továbbra sem fogom be „pörös, ékes” számat.
Már ritkábban merészkedek a frontvonalba, ott és akkor se az élen haladok, de tömegnek, nehezéknek, petíció-hordozónak, véleménynyilvánítónak még jó vagyok. Ma már inkább a virtuális világban kiabálok, ott is inkább öregesen, bár amikor más mondja rám, hogy nagy az orrom, azt nem engedem.
De hát az mégiscsak pótcselekvés, mégse az igazi.
Pótcselekvés?
Hiszen a Facén és a Twitteren többezer követőm, olvasom van, akikkel naponta „megtudom beszélni”, vitatni „közös dolgainkat”, néha-néha jókat „tudunk” nosztalgiázni, nevetni is a múltunkon, a jelenünkön (bár azon inkább sírósan röhögni) és ami még hátravan.
Néha hiányzik a „szakma”, nagyon hiányzik. De néhány éve bele kellett törődnöm abba, hogy a mai világ, a mai hangzavar, ez az illiberális, neres katymaz nem engedi a valódi vitát, nem tűri az érvelést, irtózik a gondolattól, a statisztikától, a „más”-tól: csak skatulyák vannak…
Nem baj. Minden napra jut feladat akkor is, így is.
Írok hát tovább, ha nem is mindig tetszik Nektek (néha magamnak se), amit írnom kell…
Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, így hetvenév felett – hogyan is mondta egykoron a költő „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” –, hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok és – amíg tehetem – továbbra sem fogom be „pörös, ékes” számat.
- 11. 10. kedd