„LEGALÁBB A HALAKNAK”…
„Nem élek én hazug álomvilágot,
Amit én érzek, földi és való:
Nem boldogít az, hogy a földi pálma
Csupán a sírontúlra foglaló.” (Ady Endre: FINÁLÉ)
Biztos a korom miatt.
Más nem lehet az oka.
Már nem először történik velem.
Biztosan nem is utoljára: fölriadok, úgy hajnal három óra fele, kinn sötétség borít mindent, mellettem halkan szuszog az asszony, a feleségem. A digitális óra kijelzője élesen vakít a szemembe, 3:05, 19, -8 – mutatják a számok a pontos időt, a szoba belső hőmérsékletét és a kintit is. Fölkattintom az éjjeli lámpát, kibattyogok a vécére, majd vissza; a -8 nem változik. Hideg van odakinn – borzongok össze, gyorsan bebújok a paplan alá és összegömbölyödöm, amennyire egy „öreg-papa” csontjai, ízületei engedik. Bezzeg ötven éve, amikor föl-alá cikáztam a kosárlabda pályán, sarkazások, gyors megindulások, kilépések és forgások – jelennek meg a képek az agyamban, aztán ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Az éjjeli szekrényem felé nyúlok, a Snyder könyvet akarom fölvenni, hogy olvasni kezdjek, de félúton abbahagyom a mozdulatot: a -8 nem hagy nyugodni. Mi a franc lehet – kérdem befelé, majd rájövök: hisz kinn a kerti tóban megy a keringető, a múltkor is, milyen jó képet sikerült kattintanom a szerte fröccsenő vízcseppek keltette jégcsapokról! A halak már lehúzódtak a fenékre, dermedten, mozdulatlanul vegetálnak, várják a tavaszt. Hoppá, s akkor egy pillanatra én is megdermedek: ha befagy a tó, akkor alulról a keringető kiszivattyúzza a vizet, az fölülre kerülve ráfagy a tetejére és a halaknak annyi! Megint rápillantok a digitális kijelzőre: 3:17, 19, -8. Megyek – döntöm el hirtelen, kikászálódom az ágyból, bemegyek a gardrób szobába, zoknit húzok, aztán leballagok a földszintre, be a fürdőszobába, fölveszem a köntöst, kimegyek az elemlámpáért, aztán előszobába, sapka, dzseki, kinyitom az ajtót és kilépek, beleborzongok a hidegbe, aztán lekapcsolom a keringetőt, majd reggel megnézem a tavat…
Visszafekszem a meleg ágyamba, az asszony – állig betakaródzva – ugyanúgy, egyenletesen szuszog tovább, megsimogatom a szememmel, lekapcsolom a villanyt.
„Legalább a halaknak” – gondolom és rögtön elalszom…
- 01. 18. hétfő