A GYÓGYÍTÓ…
Puzsér Róbert: Holokausztszorongás és holokauszt-bűntudat (Magyar Hang 2021. január 29.) cikkére
Azt írja, betegek: akik átélték azért, akik bűnösök (érdekes, a németekről osztrákokról ír, magyarokról vajon miért nem?) azért.
Ki kéne belőle gyógyulnunk.
Unokáink is rámehetnek.
Mert mára már a holokauszttematizálás is beteges lett, hogyan is írja Puzsér: „A holokauszttematizálás évtizedek óta a politikai osztály – leginkább pedig a baloldali és liberális politikai és médiaelit – hasznos eszköze, mely jelentéktelenné és érvénytelenné teszi az aktuális és fontos politikai kérdéseket.” Mert – folytatja Puzsér – „Humánus magatartássá vált olyasmitől félni, amitől nyilvánvalóan nem reális – sőt: ez lett az emberség valódi próbája.” És „az üldöztetéstől való félelem a valóságból beáradó ingereket, a realitásérzéket és a tényeket egyaránt felülírja.”
Ha ő mondja, ha ő írja.
Pestis sincs. Boszorkányok sincsenek. Inkvizíció sincs. Kivégzések még vannak, de azok is „egyre humánusabbak”. Pogromok sincsnek(?). Minek róluk beszélni, írni. Közben itt a koronavírus, ami már 100 millió embert megfertőzött, kétmilliónál is többen meghaltak. A mai boszorkányok „mások”, nem égetik meg őket, mert azt mégse. Inkvizíció sincs, csak érezzük, átéljük a kirekesztés, a kiközösítés, a megbélyegzés hatásait. A pogromokról most ne is beszéljünk.
„Anyám holokauszt túlélő volt.” – kezdi Puzsér Róbert publicisztikáját. Kezdhetném én is: apám holokauszt túlélő volt, ahogyan többen mások is a családból – már, akik túlélték. De miért kezdjem így? Miért kezdte így Puzsér? Ja: persze, hogy ő nem beteg, ő már túllépett rajta, neki sikerült a folyamatot megszakítania, ami apáról fiúra, unokára(?) száll.
Emlékszem a gimnáziumra (nem ma volt), Semprun: A nagy utazás című könyvét vettük éppen, Vera néni a magyar tanárnőnk mondatára, „beteg ember lett utána, nem tudott meggyógyulni, élete végéig beteg maradt”, ahogyan Primo Levi is öngyilkosságáig, mert „abból” nem lehetett kigyógyulni. (Nem értettem, akkor még nem értettem apám éjszakai sikongásait, a lebbencslevestől való irtózását, második anyám mindig előkészített kis csomagját sem.)
Ahogyan az a magyar közvéleményben, a családban sem volt téma, nem beszéltünk róla: akik átélték, húsz-huszonöt évig hallgattak róla, belülre lenyomták, próbálták nagyon mélyre eltemetni, (talán) örökre is, mindenesetre bennünket védtek, óvtak – gondolták.
De hagyjuk ezt.
Ne is beszéljünk róla.
Ez nem vezet sehová (utólag sem lehet értelmessé tenni az áldozatok halálát).
Közben szembe jön velünk a Turul. Meg a Pokorni, ahogyan (hazug módon) könnyezik. Aztán ígér, majd nem érti, majd újra-értelmezi. De (Puzsér szerint) vegyük észre: ez csak elterelés. Ahogyan a Soros-plakátok, a bayeri beszólások, az újra és újra feltámadó, a kormányzat által támogatott uszítások se…
Holokauszt persze, hogy nem lesz megint!
De ne feledjük: a holokauszt alapja a nyomor, a tömegessé vált igazságtalanság, a butaság, a gyűlöletkeltés és ennek nyomán a gyűlölködés megfoganása voltak. Ja és a lehetőség arra, hogy a hatalom ezzel élni tudjon. Mert az, aki tehette volna: az egyházak, az (baloldali, liberális, konzervatív) értelmiség (tisztelet a kivételnek) inkább a hallgatás mellett döntött.
De ez „régen” volt.
Ez ma nem ismétlődhet meg.
De nem elég a ráolvasás…
- 02. 02. kedd