(26.)
Ma „maszkban” bekocsiztunk a fiammal a „kihalt”, szokatlanul csöndes fővárosunkba – ott volt dolgunk –, néhány óra alatt elvégeztük, amit kellett, vissza már egy kicsit másik, de ugyanolyan „kihalt”, szokatlanul csöndes városrészen át jöttünk, most megint itthon vagyok. Thessza kutyánk élénk farokcsóválással ünnepelte visszatértünket, most itt hever a lábamnál.
Elkezdek olvasni: „Amire ezzel szemben szükségünk van, az a közös gondolkodásra épülő megegyezés arról, hogy a megvalósítható alternatívákat miként állítsuk sorba” – írja Amartya Sen „Az igazság eszméje” című könyvében valahol. Csócsálom a szavakat: „közös” meg „gondolkodás”, milyen jó is lenne, mikor is volt ilyen „itt e lángoktól ölelt” kis országban? Volt ilyen egyáltalán a történelmünkben? Talán egy-egy pillanatra. És akkor vajon miért, hogyan, miért csak egy-egy pillanatra? Mi robbantotta szét a pillanatot? Miért olyan ritkán? Most miért nincs ilyen pillanat?
Újra a kezembe veszem a „nehéz” könyvet: „épülő megegyezés”, bukkannak elő a szavak: mi az, hogy megegyezés, hisz nálunk csak az erő, a többség, a kétharmad mindent visz van, ilyen szó, hogy megegyezés nincs is a magyar szótárban, ez csak olyan idegen-jövevényszó lehet, ami ellen pedig most veszélyhelyzet van kihirdetve?! „Megegyezés”, brrr, még kimondani is elborzasztó egyeseknek; persze, ha a megegyezésben az erő dominál, ha megalázás előzi meg, de akkor az már nem az! Itt van például ez a vírus is meg az ellene folytatott „világháború”, miért nem kellene erről közösen gondolkodni, aztán az arra épülő megegyezés alapján megvalósítható alternatívák közül közösen választani, aztán közösen cselekedni: a kormány és az önkormányzatok meg a civilek együtt? hülye vagy – súgom magamnak, de Thessza fölkapja a fejét és a combomra teszi, barna szemével simogatóan cirógat, de most ez sem segít.
Hiába, „kihalt” városon jöttünk haza…
- 03. 18. csütörtök