(27.)
Vasárnap megkaptuk a háziorvosunktól az oltást a brit-svéd vakcinával: minden flottul, kulturáltan ment, nem volt tumultus, nem kellett sokat várni, már a kezünkben is az igazoló-papír, júniusban „veled ugyanitt”. Estére fejfájás, hidegrázás, hát- és karfájás, levertség. Az éjjel csak lassan múlt, a hidegrázás volt a „legjobb”. De ma reggelre kisütött a nap, igaz, délutánra havazás várható.
Megjöttek a mai számok: ijesztőek! Közben a hivatalos szócsövekből ömlik a hihetetlen győzelmi jelentés: átoltottságban mi vagyunk Európában a legjobbak! Beugrik a „Minden héten háború” című film, benne Al Pacino monológja: „Nem is tudom mit mondjak nektek… és életetek csatáját kell megvívnotok… Itt dől el minden… Ha sikerül megmaradunk… … Ha nem végünk. Apránként lépésről -lépésre meghalunk! Ez itt a pokol uraim… higgyétek el… vagyis itt várhatunk, míg a szart is kiverik belőlünk…vagy… küzdhetünk, hogy kijussunk a fényre…és ott is maradjunk…egy adott ideig… Én a pályán nem segíthetek, ahhoz öreg vagyok, ti viszont fiatalok vagytok és ahogy így elnézlek benneteket eszembe jut, hogy én minden létező hibát elkövettem, amit ember elkövethet! … Sikerült elszórnom az összes pénzemet, hiszitek vagy se. Elüldöztem mindenkit, aki valaha szeretett. És a minap arra döbbentem rá, hogy nem bírok a tükörbe nézni! Az ember, ahogy öregszik úgy veszít el dolgokat…ez…ez… az élet rendje…de erre csak akkor jövünk rá, amikor megtapasztaljuk. Ezért mondom, hogy az élet is lépésekből áll, akár a football … Tehát vagy túléljük, ezt a harcot egy csapatként vagy odaveszünk egyénenként! Ennyi a történet! Ez a football! Na? Melyiket akarjátok?”
Hát erről van szó: tüzelni, lelkesíteni kell, aztán majd meglátjuk, elég lesz-e? Hogy sok a halott; hogy még mindig gyorsulva terjed a kór; hogy már önkénteseket kell toborozni; hogy sok-mindent le kéne zárni, ahogyan azt az Orvosi Kamara is kéri? Ne bomoljatok, ilyet egy magyar miniszterelnök, ez a magyar miniszterelnök soha nem ismer el: ő nem veszít, pontosabban nem veszíthet, még pontosabban nem tud veszíteni! Hát hergel. Az nem kerül semmibe, igaz, nem is hoz eredményt. De hát nem is az eredmény a fontos, csak a küzdelem, a harc, annak látszata!
Megállok egy pillanatra az írásban, hátradőlök a karosszékemben, megszívom a jól-szelelő pipámat, elmélázok: mi is van az életkedvemmel? Az íróasztalomon sorakozó könyvekhez nyúlok, kiválasztom Kreza Zászlók című könyvének első kötetét és máris az első világháború előtti évek Magyarországán vagyok, Budapest egyik, a „horvát kávéház” teraszán üldögélek, körülöttem tarka társaság: horvát, szerb egyetemisták, jogászok, hivatalnokok, kortyolgatják kávéjukat, éppen fogyasztják „csokoládéval leöntött, a „horvát kávéház” keverékének édes tejfölével átitatott, forró, zsíros fánkjait”, nézegetik az utcán sétáló lányok, nők karcsú lábait, közben vitatkozva ábrándoznak a szabadságról, önálló államuk megteremtéséről, a monarchiától való elszabadulásukról; aztán elvetik az „illúziót”, az álmot, hisz az lehetetlen, talán nem is akarják igazából, hisz a statisztika, az a fránya könyvelés megmutatja az „igazságot”: a „horvát export” egésze kisebb, mint egy magyar gróf kártyavesztesége a Kaszinóban, hát mit akarhatnának ők, aztán alig telik el néhány év egy borzalmas háborúval és a „merjünk nagyot álmodni”-ból valóság lesz…
Hogy is állok az „életkedvemmel”? Köszönöm, az „megvan” valahogy, csak bele ne szóljon a hatalom, hogy hogyan van, hogyan lehet, az sohasem szül jót. Mert azt értem, hogy a mindenkori hatalomnak az én életkedvemre is szüksége van, hogy az övé rendben legyen, de azt már nem adom…
„Addig nem lehet nyitni, amíg a 65 év feletti regisztráltak nincsenek beoltva” – üzeni a miniszterelnök a felugró ablakból: hol van az még, minek kell ilyeneket, súgom befelé, legalább egyszer mondanál igazat… Aztán beugrik a tegnap olvasott cikk rezüméje: „A magyarok különösen kietettek az álhíreknek, nehezebben tudják értelmezni a sajtóban megjelent információkat…”, mert az Európában mért médiaműveltségi indexben (a sajtószabadság, a PISA felmérés eredményei, a társadalomban jelen lévő bizalom,, az információkhoz való hozzáférés lehetősége alapján számolt mutató) a béka segge alatt vagyunk…
Vasárnap megkaptuk a háziorvosunktól az oltást a brit-svéd vakcinával: minden flottul, kulturáltan ment, nem volt tumultus, nem kellett sokat várni, már a kezünkben is az igazoló-papír, júniusban „veled ugyanitt”. Estére fejfájás, hidegrázás, hát- és karfájás, levertség. Az éjjel csak lassan múlt, a hidegrázás volt a „legjobb”. De ma reggelre kisütött a nap, igaz, délutánra havazás várható.
- 03. 23. kedd