(28.)
Csak nem akar jönni a tavasz, ma is olyan „maradj a szobában és emlékezve gondolkozz” idő van, a jobb vállam is ezt jelzi, nem akar a francnak sem rendbe jönni, amikor a karomat föl akarom emelni a fejem fölé… de minek akarom fölemelni. Tegnap azonban meg kellett néznem a vízóránkat, becsúsztattam a létrát az aknába, lemásztam, aztán lehajoltam a szűk helyen (a harmadikra sikerült is), elővettem a telómat, fölpiszkáltam a vízóra fedelét, letörölgettem az üveget a fekete kosztól, aztán másodszorra sikerült lefotóznom, miközben a testem folyamatosan jelezte: ezek a mozdulatok már nem kellenek neki. Aztán fordítva mindent újra: vissza a fedél, kiegyenesedés, lassan fölfelé a létrán (akkor meg a bal térdem reccsent egyet, de figyelmen kívül hagytam), végre megint a szabadban, föl a létra…
Most emlékezve benn pihegek a dolgozó szobámban, enyhe pipafüst kering körülöttem, a dohány kesernyés íze nem zavar, de Thessza kutyánknak nem ez lehet a véleménye: amikor a combomra helyezi okos fejét és barna szemeivel rám néz, mintha neheztelne, pláne, amikor prüsszent egyet-egyet…
„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép” – olvasom Radnótit és beindul a kerék, már nincs megállás, pörög az agyam. Egyre gyakrabban gondolok az elmúlt hetven évemre: nem úgy nosztalgiázva, ábrándozva, hogy milyen szép is volt, hanem inkább messziről rátekintve, mintha nem is én lennék a főszereplője, mintha egy Oscar-díjas film lenne: vajon ma is úgy csinálnám, vajon ma is azt tenném? Persze mindig fölmentem magam, mert „megmagyarázni”, „értelmezni” azt nagyon tudok, de belül, abban a kis dobozban, ami legmélyéül mindenkiben benne rejtőzik, amiben nem lehet hazudni, nem lehet magyarázkodni, ott a válasz… viszont az nem publikus. De én tudom, s ez nem megnyugtató. Miért nem lehet előbb elkezdeni ezeket a szembesítéseket? Miért nem lehet azonnal lemenni a legbelső dobozokba és korrigálni? Vajon a maiak ugyanezt csinálják? És akkor mi van?!
Eszembe jut apám, az MTV Sportosztályát vezette több, mint 30 évet, egyszer, talán a montreali olimpián, hogy Onyiscsenko, a Szovjetunió sportolója az öttusa versenyek vívás szakágában csalt, mert egy gombot szerelt a markolatába és amikor azt megnyomta, a gép azonnal találatot jelzett, ha nem volt találat, akkor is. Lebukott. A magyar riporter bemondta az élő adásban, apámat rögtön hívták telefonon Pestről: azonnal küldje haza a riportert. Apám csak annyit mondott: rendben, akkor én is megyek. Azt kell tudni, hogy akkor apán volt és az Intervízió sport szekciójának a vezetője, aki az Eurovízió vezetőivel a kapcsolatot tartotta, nagy fölzúdulás lett volna az ügyből, ha hazajön. Néhány perc múlva jött az újabb telefon, jó, akkor maradjatok… Mostani hír: Hrutkát meg egy másik riportert kirúgtak, mert Gulácsi mellett kiálltak…
Mindig nehéz, mindig helyzet van, amikor helyzetbe kerülünk, néha észre sem vesszük, néha gyengéknek minősülünk, néha egyszerűen átlépünk a helyzet fölött, pedig nem tehetnénk meg. Segíthet itt mindenféle magyarázkodás, hogy ez a kisebbik rossz, ha más lenne itt, az még rosszabb döntést hozna, szar ez a világ – de ezek nem adnak fölmentést.
Nekem hány ilyen döntésem volt vajon? Én hányszor voltam gyenge? Kétkedtem a döntéseim előtt? Most már írhatok bármit, mondhatok akármit, a „memoárok” mindig csalnak… De barátaim, fiatal követőim: hamar, nagyon hamar eljön az idő, amikor a csontok jeleznek…
Csak nem akar jönni a tavasz, ma is olyan „maradj a szobában és emlékezve gondolkozz” idő van, a jobb vállam is ezt jelzi, nem akar a francnak sem rendbe jönni, amikor a karomat föl akarom emelni a fejem fölé… de minek akarom fölemelni.
- 03. 24. szerda