A „JÓL-ISMERT EMBER”
A nézőtéren a zsongás – mintha vezényszó hallatszott volna valahonnan – hirtelen megszűnt, mindenki elcsöndesedett, a szuszogását is lenyomta a gyomrába, csak a levegő vibrált némán a zárt helyiségben. Már az utolsó „itt van, megérkezett, már jön is” suttogás is abbamaradt, csak izgatóan idegesítő bizsergés remegtette a hallgatóságot. A színpadon méltóságteljesen és mozdulatlanul ágaskodtak a magasba a büszke zászlók, a pulpitus a két mikrofonnal fényárban várta a főszereplőt, az igazit, az egyetlent, a szónokot. Ekkor a nézőtér mögötti ajtó lassan kinyílt, az összes reflektor fénye hirtelen egyetlen csóvává összpontosult, először halk, majd egyre erőteljesebb dobpergés rázta meg a levegőt, minden fej az ajtó felé fordult, az arcok kipirultak és akkor megjelent az ajtóban a „jól-ismert ember”, mindenki azonnal fölpattant a helyéről és a dobpergés ütemére tapsolni kezdett. A „jól-ismert ember” fölemelte jobb kezét, fejét egy kissé előre biccentette, őszülő és középen elválasztott haja szétterült a fején, arcán rögtön megjelent az elmaradhatatlan, kissé gúnyos vagy inkább cinikus mosoly és a szokásos kacsázó járásával elindult a színpadhoz vezető „hosszú menetelése” útján. Ahogy hátulról-előre elhaladt a székek közötti fényárban úszó folyosón, a névtelen-kiválasztottaktól haladva a Méltóságos urak és feleségek felé az emberek lelkesedése egyre erősödött, ki díszmagyarban, ki sötét öltönyben, fülig érő szájjal mosolygott, kilátszódtak a hiányos és sárgálló fogak, mindenki biztonságban és legyőzhetetlennek érezte magát. „Tudják ezek, hogy csak általam vannak, s csak addig, amíg én akarom?” – kérdezte magától a jobbra-balra biccentgető „jólismert ember”, „persze, hogy tudják, hisz’ aki erről elfelejtkezik, akár csak egy pillanatra is, annak vége, nem lehet másként, amíg világ a világ”, és ment előre rendületlenül tovább, mert ezt a hangos önfeledt ünneplést nem lehet megunni, ez a jól-megérdemelt jutalma, amit a végletekig ki akar élvezni, mert persze nem ez a cél, hanem a pénz, a vagyon meg a hatalom, de mégis ez is kell, ez is hozzá tartozik, hozzá nőtt az életéhez, ez az rövid pillanatig tartó felhőtlen boldogság, öröm, élvezet, ami most is átjárja az egész testét. Lassan haladt, mert ahol elhaladt, ott a közelben-távolban fölcsillantak a szemek, már íródtak a történetek arról, hogy „amikor elment mellettem és rám nézett a „jól-ismert ember”, akkor általa én is ismertté váltam hirtelen és örökké”, hát élvezzék csak ki a pillanatot, ha elég és ez kell nekik, élvezzék, amíg lehet. Tudta, hogy mindegyiküket a markában tartja, hipnotizálja, akár Cipolla, mert ő is egy varázsló, egy erőszakos és gunyoros mutatványos, aki, bármire képes, hogy közönségét követésre késztesse, kényszerítse; aki, ha kell, akkor ripacs is lesz akár vagy kézcsókot imitáló úr; aki dicsér, osztogat, ha kell, akkor elvesz, lefokoz, büntet és bebörtönöz; de nyomozni sem enged, ha úgy látja jónak; törvényt alkot, vétót emel; biztos lehet mindenki, aki követi és elfogadja hipnózisát, az elnyeri „méltó” jutalmát. Most hirtelen megáll, odalép valakihez, meghajolva összeöklözik vele, aztán zsebébe dugja kezét és kicsit kacsázva tovább lép.
A „jól-ismert ember” elégedett magával, csak így tovább, csak nehogy jöjjenek az írástudatlan pincérek …
- 05. 09. vasárnap