NAPLÓSZERŰEN

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

(35.)
Ahogyan minden nap, ma is a kis kerti tavunk partjáról nézegetem a bimbózó-nyíló, színes tavirózsáinkat, a levelek alól néha előbukkanó és cikázó aranyhalainkat, hallgatom a keringető „forrás” ütemtelen csobogását – egy pillanatra önfeledten élvezem az életet. Most éppen lila-szárnyú szitakötők lebegnek tobzódón a hatalmas tavi-levelek fölött, aztán hirtelen csöndesen landolnak, majd rezzenéstelenül megpihennek egy fűszál élén. Akaratlanul elmosolyodom e festmény-látványon.
„Tisztán élünk különben és könnyű mosollyal;”, ugrik be Radnóti, majd tovább: „Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái/ s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják”. De hogyan jön most elő éppen ez a vers, miért? Hisz minden olyan szép és világos és mozdulatlan, csak a szitakötők… „Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,/ mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon/ és kegyetlen is,/ mint mellettük a lassútekintetü kés” – írta 1934-ben. Mert hiába a szikrázó napsütés, az aranyhalak cikázása, a szitakötők rebbenése, a mindennapok diktatúrája, kínja mindenen átüt, hogyan is írta Parászka Boróka: „… mennyi időnek kell eltelnie, hogy elszabaduljon és pusztítson egy szó. A zsidók fölöznek. A homoszexuálisok pedofilok. A „migránsok” elveszik a kultúránkat. Mi lesz ebből?”
Mi lesz ebből?
Nézem az élő közvetítést: vonulnak a „srácok”, mennek a délutáni, portugálok elleni meccsre: feketében, harciasan, tele reménységgel és magyarságuk büszke gőgjével. Nekem: félelmetesek. A rigmusaik. A karlendítéseik. A dobogásuk. Magyar szurkolók vonulnak át a városon a stadionba. Elénekelni a himnuszt, tombolni a győzelemért. Hősöknek érzik magukat, hősöknek kiáltja ki őket a politika, mint 2006-ban, amikor a gyújtogattak a Magyar Televíziónál, fölgyújtották a Baló autóját és az ’56-os pesti srácokat, a forradalmat vizionálta róluk a „puskagolyót gyűjtögető” riporter. Most „csak” önfeledten és tömött sorokban vonulnak.
Mi lesz ebből?
A lila-szárnyú szitakötők most föllibbennek a kerti tavunk fölé, majd lejjebb ereszkednek, mintha odabiccentenének az aranyhalaknak: ugye minden rendben?
Közben szavaznak a magyar parlamentben, csont nélkül minden átmegy: a kínai egyetem is, az orosz mintára megszült „pedofil” törvény is a horribilis összegű adóssággal együtt és „zavartalanul”, egyre zajosabban újraindul a „migránsozás”. Semmi nem számít: „… visszatesszük Magyarországot a térképre” – üzeni a magyar miniszterelnök kipirultan Brüsszelből, mert növeljük a katonai kapacitásainkat. (Olvasom: Mészárost meglátogatta a NAV, megnézze „harci járműveit”, semmi néznivalót nem talált.) Ez ma a nemzeti-keresztény és magyar mentalitás. Megint ez. Nem tanul(t)unk a történelmünkből.
Az aranyhalaink néha kidugják „fejöket” a nagy levelek alól, aztán gyorsan visszabújnak alájuk: ők értenek a szóból: ha meleg van, akkor tudják, hol van a helyük, nem lázadoznak az ellen, ami ellen nem érdemes…
„Meggyőződésünk szerint itt az ideje annak, hogy a balliberális országfosztás nyomába eredjünk, ezért szellemi honvédőink akaratára megalakítjuk a Civil Igazságtételi Bizottságot – jelentette be a CÖF–CÖKA elnöke”, írja meg a kormányzati szócső. Végre – súgom magamnak, „csak feküdj nyugodtan”, hisz „tudni annyit jelent, mint kiismerni magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül beleszorultunk” idézte Csoóri Heideggert elhíresült esszéjében, és folytatja: „Ki tud ilyen helyzet-felismerő tudásról beszámolni Magyarország utolsó évtizedeiben? … mi lett volna a hatása annak, ha valamelyik író vagy filozófus, például, azt fogalmazza meg sarkalatos tételként, hogy egy országot nem csupán háborúban lehet elveszíteni, de el lehet hazug békében is…”. Aztán persze Csoóri egészen vad kényszerképzetekig jut, mintha ma is, most is ezt az utat járnánk…
Á, oda ez a nap is, ezt se úsztam meg, pedig bimbóznak-nyílnak színes tavirózsáink, a levelek alól néha előbukkannak és cikáznak aranyhalaink, hallgathatom a keringető „forrás” ütemtelen csobogását – egy pillanatra akár önfeledten élvezhetem az életet. Most is éppen lila-szárnyú szitakötők lebegnek tobzódón a hatalmas tavi-levelek fölött, aztán hirtelen csöndesen landolnak, majd rezzenéstelenül megpihennek egy fűszál élén.
De már nem mosolyodom el a festmény-látványon.
2021. 06. 16. szerda

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük