(42.)

Ma megint irgalmatlanul meleg van: minden mozdulatlan, a levegő vibrálóan nyugodt, Thessza is elmenekült valamelyik bokor alá, a halak is „alámerültek a mélybe”, semmit se tehetünk, csak bámulunk bele a világba.

Pedig megérkezett Mariska Berekből, mára is terveztünk egy közös programot, de „elragyogta” az idő, a trópusi forróság, meg a velejáró nappali lustaságunk. Tegnap délután lementünk a Lupára, a révvel áthajóztunk a szemközti szigetre, egy nagyot sétáltunk a „százéves” fák alatt, a düledező, omladozó házak között, amik az átkos „szakszervezeti-üdülését” idézték, a gondtalan két heteket, a közös reggeliket, ebédeket, vacsorákat, az éjfélbe nyúló ulti-partikat, meg a kílbótokat, a dunai úszásokat. „Minden olyan szomorú” – mondtam visszafelé a révkalauznak, aki csak bólintott, lassan felelt: „Az új tulajdonosok nem tudják eldönteni, mit kezdjenek a házukkal, hát minden pusztul csak, pedig micsoda érték”, aztán legyintett és már vissza is értünk.

„Nem tudják eldönteni…” – csöng a fülemben még ma is, mintha nem csak a szigetről beszélt volna.

Ma a Szentendre közelében lévő vízeséshez akartunk kimenni, de hát a meleg és a lustaságunk itthon tartott bennünket, hogyan is írtam tegnap: szundikáltam, olvastam, közben dühöngtem, aztán megint szundikáltam.

Most éppen írok.

„Mert elég sűrűn előfordul, hogy egyes élőlények tintával próbálnak védekezni.” – olvasom „A szavak felkelése”-ben Bálint Györgytől a tintahalak (sepia) „hiábavaló” védekezéséről, arról, hogy a kibocsátott tinta a vizet zavarossá teszi, ezt gondolják életük védelmének – aztán persze – mert én is szeretem – a „Györgyök” mégis jóízűen megeszik őket. „Hisz’ mindannyian tintahalak vagyunk” – gondolom, bár a mi testünk nem „piskóta alakú belső vázzal” és mi nem tintával próbáljuk megvédeni magunkat a minket fölzabálóktól, mert mi ma már számítógépet, notebookot, Ipadot püfölünk, tollunkat nem tintába dugjuk – mégse más a helyzetünk. (Hej, azoknak a gonosz tintahal-zabálóknak!)

Mégis püföljük tovább a billentyűket, írjuk a Facebook, a Twitter bejegyzéseket, néha elmegyünk egy-egy tüntetésre is, aláírjuk a petíciókat, mégis minden alkalommal megzabálnak minket. Mintha ez lenne az élet rendje.

Pedig nem ez.

Ma megint irgalmatlanul meleg van: minden mozdulatlan, a levegő vibrálóan nyugodt, Thessza is elmenekült valamelyik bokor alá, a halak is „alámerültek a mélybe”, semmit se tehetünk, csak bámulunk bele a világba – de én írok rendületlenül…

2021. 08. 12. csütörtök