(43.)
Jó ez a számítógép, komplett iroda, el sem kell mellőle mozdulnom, legföljebb a kávéért, meg, ha elfogy: a pipa-dohányért. De most nem a melegtől vagyok vörösebb a kelleténél, a Windows frissíti magát, már három órája tart az erőlködése, de még mindig csak a fölirat villog a szemem előtt: „A Windows előkészítése. Ne kapcsolja ki a gépét”, hát nem kapcsolom ki, átmegyek az Ipadomhoz, mintha külföldön lennék, ráteszem a billentyűzetre, aztán hozzáfogok.
„A magyar a legversenyképesebb nemzetek egyike” – nyilatkozta ma a (szokásos, pénteki rádiós igehirdetése helyett) a Nemzeti Sportnak a nem „taxisofőr”, nem is „fodrász” magyar miniszterelnök, aki viszont „magyar ember” és aki nagyapjától tanulta meg, „hogy a nemzeti mezben pályára lépő sportolóknál fontosabb nem képzelhető el”. Nos gyerekkoromban (hangsúlyozom: gyerekkoromban) sokáig én is így gondoltam, mert a sport nálunk is a mindennapok természetes velejárója volt (apám az MTV sportosztályát vezette), egészen az ifiválogatottságig vittem (most ne nevess föl!) kosárlabdában, egyszer még az MNK Kupa-döntőn is ott ültem a MAFC cserepadján Gabányi, Kangyal, Prieszol mellett, titokban még olimpiai bajnok is akartam lenni. Aztán kinőttem ezt a szenvedélyemet. Úgy látszik a nem „taxisofőr”, nem „fodrász” miniszterelnök viszont ott rekedt, rá is rakott még egy lapáttal: „Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak.” Most már értem, amit a közvetítések alatt nem értettem. Mert végig néztem és hallgattam a tévében a tokiói játékokat, mintha rádió-közvetítéseket hallgattam volna, mintha kép nem is lett volna, úgy jött a hang a dobozból: mi vagyunk a legjobbak; mindenki nekünk, magyaroknak, szurkol; mindenki a tudása maximumát nyújtja; siker-siker követ; sehol egy kudarc – a többi nemzet sportolói mintha ott sem lettek volna. Pedig akkor még nem hangzott el a miniszterelnöki interjú, de a szpíkerek tudták a leckét.
35 fok van, de most nem a melegtől vagyok vörösebb a kelleténél.
„Társadalmi igény”, hogy közpénzből kilátó és sportpálya épüljön a felcsúti kisvasút melletti csónakázótóhoz – ugrik elém a HVG cikke, rögtön eszembe jut, amikor elmentünk Felcsútra megnézni a „házi”-STADION-t, ha már ott jártunk, gondoltuk fölülünk a kisvasútra is – csak mi voltunk rajta, a végén leszálltunk fagyizni, mert „társadalmi igényünk” támadt a nagy melegben így hűteni magunkat. Akkor még nem tudtunk csónakázni a felcsúti tavon – ma már lassan a Velencei tóban fürdeni se.
Vörösebb vagyok a kelleténél.
Olvasom: Deák Dániel nem fog soha többé egy műsorban szerepelni Pulai Andrással, mert egyrészt nem lehet a pedofilokat mentegetni (Kaleta enyhe ítéletére akkoriban Deák nem reagált), másrészt sértés egy jobboldali és hívő ember számára, hogy a pedofília melegágya a katolikus egyház (Deák arról sem nyilvánított véleményt, hogy megjelent magyarul is és nagy sikert aratott A Vatikán kínos titkai című könyv, biztos Frederic Martel-lel sem fog találkozni).
Már elmúlt délután öt óra, de továbbra sem enyhül.
Viszont van egy „jó hír” is: húsz éve nem fordult elő ilyen, „hét magyar futballista és egy magyar edző a Bundesliga rajtjánál” – benne Willi Orbánnal…
Már Thessza sem bírja, behúzódik a lábamhoz és vörös nyelvét lógatva lehuppan…
- 08. 13. péntek