(46.)
Éjjel végre leszakadt az ég, dörgött-villámlott, hajnalra 20 fok alá süllyedt a hőmérséklet: végre vége van. A kánikulának. Most már megnyugodhatnék: a hőség nem fog zavarni, nem emeli a vérnyomásomat. Thessza őrülten rohangál a kertben, mintha be akarná pótolni az elmúlt hetek semmittevését, tappancsaira ragadó sárdarabok lepik el a szőnyeget, most éppen az asszony új papucsával a pofájában álldogál és néz rám: miért nem jössz játszani, őt a sötét fellegek sem zavarják…
Nézem az „Ingyen ölelés” kampányfilmjét, ami Magyarországra 2006-ra érkezett, olvasgatom a szórólapjukat: „Az Ölelés egészséges, erősíti a test immunrendszerét, gyógyítja a depressziót. Csökkenti a stresszt, elősegíti a jó alvást, erősít és élénkít, fiatalít, nincsenek kellemetlen mellékhatásai, egészségesebbé tesz”. A napi hét ölelés a boldog élet garanciája – folytatódik az ismertető, tényleg: miért nem ez van az óriás-plakátokon, miért nem erről szól a közbeszéd, hiszen ez az ölelés pénzbe sem kerül. Persze most a pénz nem számít: rám vigyorog a pénzügyminiszter (beugrik egy emlék, amikor Orbán első országlása idején Ő lett a Pénzügyminisztérium államtitkára az I. emelet 42-ben, a miniszteri tárgyalóban ültünk és Járai azt kérte az apparátustól, hogy legyünk türelemmel, még soha nem dolgozott sehol, hát még minisztériumban, segítsük megtalálni neki, amit kell, úgy ült a helyén megszeppenve, mint az elsős kisdiák, aki megszeppenve hallgatja a tanító nénit; aztán persze hamar megtanulta a leckét) a kertben fölmondja a fölmondandókat: Európában mi növekszünk a legjobban, a második negyedévben a növekedés 17,9%, mindenki minket csodál, mert csoda ez a magyar kormány, aki ezt elérte! Hogy ingyen öleljem meg!
Most éppen nem esik.
Fölszedelőzködöm, elindulok a rendelőbe a kardiológiai beutalómért, semmi forgalom, egy pillanat alatt ott vagyok, a bejárat mellett a fertőtlenítő berendezés, rajta a papír: rossz! Emberek jönnek-mennek, mindenki maszkban, morcosan és sietősen, csak gyors pillantást vetnek a „kézi-készülékre”, talán morognak is valamit az orruk alatt, annyi. Az ölelésnek is.
„Közép-Európa egyik legnagyobb csapatává nőtte ki magát az elmúlt időszakban, amit az eredmények is alátámasztanak” – nyilatkozza Kubatov Gábor, a Fradi elnöke (lista-gyáros, kampány igazgató, a FIDESZ egyik meghatározó alakja), arról nem szól, hogy a párt és a kormány – az MFB-ről nem is beszélve – mennyi közpénzzel tömi ki a csapatot. De hát kell a cirkusz, kell: ők biztosítják. A magyar foci megint nagy lett (méltó régi …?), igaz, a Fradiban egyszerre legföljebb két magyar játékos játszik, de ez nem érdekes. Minek ide ölelés?
„Mi a baj, bocikám, miért nem megy a tanulás?” – olvasom a hírt: „Erdő Péter bíboros június végén, az általa vezetett Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papjainak címzett belső körlevélben tudatta, hogy egyszerre két szerzetest is eltiltottak a kiskorúakkal való érintkezéstől”. Végre valami, persze ez is olyan „kaletás”: megbüntette meg nem is, mindenesetre nem tiltotta el örökre az „öleléstől”.
„Mit kéne csinálnunk” – kérdezte tőlem tegnap (költői kérdésként) egyik ismerősöm. Készülődnünk. Legalább fölkészülnünk. Kikövetelnünk a bekapcsolódásunkat a közügyekbe. Tiltakoznunk, amikor celluxszal leragasztott fertőtlenítőt látunk. Tisztelnünk kellene a magukat vállalókat. Á, minek is írom ezeket a szavakat: minek?!
Megsimogatom Thesszát, aki hálásan a karomra teszi mancsát és tovább hallgatom a szél susogását.
A kánikulának vége van…
- 08. 17. kedd