(48.)
Esti grill-partira kaptunk meghívást.
Elköszönünk Thesszától, aki barna szemeivel bánatosan néz utánunk, miközben gördülünk ki a kocsival és a kapu komótosan csukódik be mögöttünk. A sztrádán az autók kezdetben méltóságteljes suhanással haladnak, aztán már a szokásos tülekedéssel, ideges előzgetéssel, mintha bármi is múlna azon az egy percen, amit megnyerhetne valaki is. Aztán hirtelen föltorlódunk, csikorgó fékezésbe kezd mindenki, bekapcsoljuk a vészvillogót, van, aki a leálló-sávba húzódik, aztán odaérünk: a szemközti oldalon koccanásos baleset mellett kell elhaladnunk, hát ezen az oldalon is lassít mindenki, rácsodálkozunk az idegesen tébláboló emberekre és néhány kilométeren keresztül óvatosabban vezetünk. Aztán persze, mintha nem láttuk volna az ütközést, megint elkezdődik a száguldó cikázás. Aztán letérünk a sztrádáról, ismerős falvakon megyünk keresztül, ahol évek óta semmi nem változik: hol van már a késő-Kádár korszak emeletráépítéses, fürdőszoba-kialakításos, útfelújításos időszaka; talán egy-egy új focipálya sejlik föl, a házak udvarában a „fölhalmozott” deszkák, a semmire sem jó lim-lomok; amott fáradt-arcú asszonyok görnyednek a szatyrok cipelése közben, egykedvű gyerekek poroszkálnak az út mellett, csak néha-néha pillantanak az útra, ha valamilyen „csoda-autó” suhan el.
Minden mozdulatlan.
Minden olyan: vár valamit, de úgysem jön el…
Csönd, por, amott lassan vonszolja magát egy öregember, talán maga sem tudja: honnan-hová akar eljutni. Unalom és letörtség mindenütt, még a kocsma körül is csak néhány kóbor eb poroszkál, a macskák rájuk sem hederítenek.
Az utak ilyenek, olyanok: az egyik megyében fölújított aszfalt, mellette bicikliút; a másikban olyan gödrök, hogy csak lépésben haladhatunk. De ez sem zavarja a száguldókat, hogy ne ugyanúgy száguldjanak tovább, le sem veszik a lábukat a gázról, néhány kutya és macskatetem jelzi korántsem veszélytelen robogásukat.
Itthon vagyunk: az se baj, ha nincs, az se, ha langyos a sör.
Megállás nélkül áthaladunk az egyik falun, pedig már többször elhatároztam (magamban), megnézem a piacot, ahonnan a ’46-s pogrom indult, amikor szomszéd-szomszédot ölt, mintha ismeretlen migráns-betolakodó lett volna, de hisz’ abban a pillanatban az is volt… De most sem állok meg, nem teszem meg azt a kis kitérőt, helyette rácsodálkozom a ragyogó új ruhát öltött templomra, a kicsicsásított Városházára, és tudom: itt bizony Fideszes polgármester az úr.
Végre megérkezünk. Kellemes fogadtatás, óvatos ölelkezés a házigazdákkal, ismerkedés a többiekkel, kávézás, kis „pihi” a kertben, a házigazdák kis-kutyája ismerősként köszönt minket és követeli a cirógatást (vajon otthon Thessza mit csinál most). Beesteledik, a kerti grillsütőn a hús pirosodik, illata körbejárja a kertet, a kiskutya sem ránk figyel már, boldogan csóválja a farkát, tudja, hamarosan az ő ideje is eljön. Lassan-lassan az asztalok köré csoportosulunk, kezünkben pohár, egyre élénkebbek vagyunk, már „kóstoló-előétel” a szájunkban, mégis a – kezdeti óvatos, ismerkedő beszélgetést – egyre erőteljesebb hangzavar váltja föl, a férfiak határozottabban, a nők kicsit visszafogottabban esznek, isznak cseverésznek. „Nálunk albán pék van, nagyon tudja a szakmát, olyan kenyeres süt, hogy olyat nem ettetek még, de meg is kéri az árát, ezer forintot kilójáért” – hallom valahonnan; „nem szeretem Orbánt, de jól kezelte a járványt, ha zavart is néha a katonák látványa, de megoldotta”, jön amonnan; „aztán miért kezelte jól, kevés volt a halott, elég volt a lélegeztető?” – recseg rá a válasz, és már majszoljuk is a finom húsokat, falatozzuk hozzá a savanyúságot, majd isszuk hozzá a finom vörösbort…
Aztán a kiskutya is befalta, ami ját neki, elfogyott az almáspite is – jó este volt.
Csak az út…
- 08. 21. szombat