(52.)
Thessza minden nap ugyanúgy kel: amikor teheti, azonnal berobban a hálónkba és követeli a „simit”; hogy azonnal keljünk föl, mit képzelünk mi, hisz’ már a kakas is elkukorékolta volna a magáét, ha nyolcvanhat évvel ezelőtt éltünk volna; fogjunk hozzá a reggelihez, amiből biztosan csurran-cseppen, jut neki is.
„Most nem olyan művészetre van szükség, amely nyugtalanít, hanem olyanra, amely vigasztal! – jelentette ki egy rendőrtiszt, egy közeli ország fővárosában” – olvasom később a könyvből, amit nyolcvanhat évvel ezelőtt írtak. „Mondhatnánk legyen NEMZETHY, olyan turulos, grandiózus, ahol a világ a magyarok dicsőségéről szól” – gondolom tovább, de minek, semmit nem változott a világ. A hatalom mondhatná ma is: „a művészet célja a vigasztalás”, és persze mondja is, nem bírja megállni, hogy ne pofázzon bele, hol így, hol úgy. Kitiltja Adyt, agyonhallgatja József Attilát, (át)értelmezi Kertész Imrét, kizárja Alföldi Róbertet. Tényleg – folytathatná a hatalom, mi szükség van az oktatásra, az általános egészségügyi ellátásra, amikor a sport nevel és egészségessé teszi az embert. („Plusz felvételi pontot kapnak azok a fiatalok, akik az egyetem előtt beállnak a Honvédségbe” – ugrik föl az interneten a sokatmondó hír!) Nem tanul az ember, „még” a magyar sem a sorsából…
Thessza viszont már a kertben rohangál, orrával túrja a földet, „olvassa a híreket”, hallgatja a kutya-postát és besegít az utcai kánonba: micsoda élete van!
„… hamis az a humanizmus, mely szükség esetén nem meri az öklét használni” – olvasom tovább „a később Ukrajnában meghalt munkaszolgálatos” másik írását a halról, amelyet az utcán haladva egy kirakatban pillantott meg, mert azt a halat a víztartály fölé emelték (akkoriban ez volt a reklám, de még nem tizenkét éven felülieknek), szegény ott tátogott, míg társai alatta az éltető vízben úszkáltak (még egy ideig), és ott, abban a pillanatban nem (később se) tudta az író: mit csináljon, mit kellene tennie, hogy a fuldokló halat megmentse. „Ki a felelős ezért” – kérdezte az író Tolsztojjal, és keze ökölbe szorult. (Vajon a miénk, mikor fog…)
Közben a magyar, „focimániás” miniszterelnök Rómában egy lépcsőn ül és tárgyal. Giorgia Melonival, az olasz Fratelli d’Italia nevű posztfasiszta párt elnökével együtt akarják „megoldani” az afgán helyzetet. Ahogy ők „keresztény” emberként gondolják. Mások nem úgy gondolják. Viszont ők a lépcsőn ülnek, Rómában és velük van Novák Katalin is. Akkor ők biztosan tudják. És mondják is: A MIGRÁCIÓ! Mert „a tömeges befogadás nem megoldás”! Ők mondják: a kéz megint elkezd ökölbe szorulni…
Thessza viszont erről semmit se tud…
(Sok „Thessza” szaladgál boldogan…)
- 08. 28. szombat