(63.)
Esik. No nem erősen, de mégis esik. Akkor is megyünk délután a Madách térre, ott a helyünk. Thesszát nem visszük, de maszkot igen. Hiába a két oltás – a második óta nem telt el három-négy hónap –, minket „izgat” a negyedik hullám, ami itt van már. A kormány a „veszélyhelyzet” meghosszabbításával védekezik. A vírus meg röhög a markában.
Ma megint mikrofont talált a magyar miniszterelnök, egy „mikrofon-állvány” kérdezgette, ő meg arra és azt válaszolta, ami le volt írva a papírjára: „dermesztő … a velünk élő múlt, amelyik itt van, és állandóan vissza akar térni … véresre verték az embereket … pénz kell, Brüsszel viszont visszatartja … nemzeti konzultáció … Ki kell majd állnunk Brüsszellel szemben a migráció ügyében … Magyarországon elsőként” és ment a hablaty, a blődség, a kertelés a műsoridő lejártáig.
Mert MI, MAGYAROK!
Igen, magyarok vagyunk, „és ebbe más is belehalt már”. Fülemben zúg a „Ria-Ria Hungária”; az „Összetartozunk – Trianon 100”; szemem elé tolakszik Schmidt Mária és Dózsa László penetráns plakátja; hallom Orbán rekedt hangját: „FEGYVERBE!”; és látom az „erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,/ a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat”.
Hangzavar. Magyar hangzavar.
De nem Thessza miatt: ő alszik, mert ettől megvédjük…
- 09. 17. péntek