(74.)
Tegnap lefagyott a Facebook, Thesszát ez valahogy mégsem érdekelte: ugyanúgy viselkedett, mintha működött volna, követelte a simit, a sétát, a törődést. Engem zavart, mert a virtuális világ ezen ablakán keresztül ömlik be hozzám a fény, ahogy (néha) a „sötétség” is, mert már egyre ritkábban mozdulok ki itthonról. Korábban, amikor még fiatalabb voltam, nem értettem „öregjeimet”: miért nem jönnek gyakrabban hozzánk és az unokáikhoz; amikor meg jöttek, miért mentek olyan gyorsan haza, miért nem maradtak tovább.
Most már értem.
Mert még észlelem a világot, mert még figyelek a világra! (Nem is olyan rég olvastam valahol: kétmilliónál is több 65 évnél idősebb ember él Magyarországon: ők vajon hogy vannak, hogy érzik magukat, hogyan tekintenek a világra?)
Tegnap is mennyi minden történt, alig győztem követni: tovább folyt az előválasztási „cirkusz”, egyre fájóbb és élesebb az adok-kapok; közben a kormány (Orbán Viktor, mert „ugye” kormányunk nincsen, csak ő van) további ezermilliárdos „krumplis-zsákot” hirdetett meg a választások előtt (miatt); nem a „MAGYAR” kapta az orvosi Nobel díjat; a türkök már szinte a testvéreink lettek; és persze, leállt a Facebook is, hát Vámost és Spirót olvastam élvezettel.
Meg sétáltunk egy nagyot Thesszával. Ahogy az iskola közelébe értünk, Thessza egyre idegesebb lett, orrát a magasba „túrta”, farka a magasba emelkedett, kicsiket vakkantott, ahogy odaértünk az iskola-udvarhoz megláttam a két lovat, ahogy vezetőszáron, méltóságteljesen sétálnak körbe-körbe a salakpályán, hátukon egy-egy gyerekkel, miközben a pálya szélén a többiek zsibongva várakoznak– szóval erről van szó, értettem meg Thesszát, neki is történt valami hirtelen.
Szóval megy az adok-kapok. Nézegetem a reakciókat, olvasgatom a Messenger üzeneteimet és egyre jobban elkeseredem: indulatos, sértő, vélelmezem majd a későbbiekben megbánt írások, vélemények. Innen is, onnan is. Megint nem lehet okosan cseverészni, érvelni – értelmetlen és hiábavaló. Érdekes: Thessza is érti, érzékeli az indulatot, arra azonnal reagál – de nem szereti. Amikor valamelyikünk fölemeli a hangját a vitáinkban, haragosabban szól, azonnal odaugrik és vakkantásokkal jelez: ez így nem jó!
De a Facebookon nincs ott Thessza. Kár.
Persze: buborékban élünk, ott érezzük jól magunkat. A „mieink” közt. Most újólag el kell gondolkodnom: kik a „mieink”? Hisz a „Semmiért egészen” költőjéről is mi minden derült ki! Mert azzal nincs baj, ha gondolkodunk, aztán véleményünk lesz, aztán kimondjuk, leírjuk; azzal van baj, amikor fölcseréljük a sorrendet! De miért esünk bele annyian ebbe a hibába? Miért beszélünk, írunk előbb, mint kéne?! Nincs időnk semmire sem. Türelmetlenek vagyunk. Annyi a hír, hogy már az előző nem is érdekes, nem is fontos. Nem fontos? Mi a fontos?!
A politikus nem lehet őszinte. Aki az, az gyengének minősül és elbukik. Vagy így, vagy úgy. Az erősnek mindig igaz van! Mindig? Nincsenek örökre kőbe vésett válaszok. Nem ússzuk meg; nem úszod meg: gondolkodni kell. Aztán (talán) beszélni.
Thessza megint vakkant, mennem kell…
- 10. 05. kedd