(80.)
Thessza nem tud olvasni, a betűket se ismeri. Viszont a szaglása tökéletes: amikor sétálunk, orra mindig a földet túrja, izgatottan mozog ide-oda, olyan információk birtokába jut, amihez én soha. Olvasni viszont nem tud, se írni. A számítógépes világ is ismeretlen számára: nem is menekül soha a virtuális világba, jó neki a valódi is.
Nekünk, embereknek viszont nem jó a szaglásunk. Viszont vagy ennek ellenére egyre kevesebbet olvasunk, ha meglátunk egy könyvet, nem az íróját nézzük, nem a „fülét” olvassuk, hanem azt vizslatjuk: vastagabb-e a „kelleténél”, akkor a kezünkbe se vesszük. A vers is kiment a divatból, azt olvasni „olyan snassz”, még elárul rólunk-nekünk valamit. Spiró írja valahol: „Fölösleges művet írni, csak a kurta maximákat értik … Az epigramma túl bonyolult (ha szellemes) … Egész mű csak filmen, színházban és tévén létezik, ezek befogadásához nem kell tudni írni-olvasni … Közhelypolitikai általánosságok Nobel-díjat érnek. Bundás indulatok. Artikulátlan üvöltés. Még jó, hogy vannak üvöltés-ikonok, rá kell bökni valamelyikre, és jó hosszan nyomni, lesz belőle öt-tíz soros, eposznyi bejegyzés”. Így élünk, ilyen világot teremtettünk, ez tűnik jónak nekünk. Persze már az elviselhető is eltűrhető.
Thessza nem akar „csak” „elviselhetően” élni, az orrával állandóan figyeli a világot, értékeli, elemzi, aztán vakkantva – néha támadva is – vélemény nyilvánít róla. Pedig olvasni sem tud, a betűket sem ismeri.
Morgunk, hogy nem „úgy” mennek a dolgok, nem „az” történik, aminek kellene történnie. Aztán belökünk egy sört (az se baj, ha langyos, úgy is jó az), lehuppanunk az agyonnyúzott, seggünkhöz-idomult fotelunkba a nézhetetlen (de nekünk úgy is jó) meccs elé és elalszunk. Néha-néha játszunk egy „jót” a számítógépen, belökünk még egy sört, esetleg összeveszünk valakivel a Facén, mert „az olyan tuskó, nem érti a világot: az Orbánt, a Dobrevet vagy az MZP-t” és már vége is a napnak. Olvasni? Az egész napos meló után? Elgondolkodni az olvasottakon? Ugyan már: az sehova nem vezet – gondoljuk.
Thessza most kiment a kertbe, az ablakomból nézem, ahogy rohangál föl és alá, hirtelen megáll, „olvasni kezd” az orrával, egyre izgatottabban szimatol, talán egy macska jött be a kertbe, amíg nem voltunk itthon; egy ismeretlen madár piszkított oda? Vagy egy gyík-koma az? Mindegy, nagyokat fújtat, szippant tovább: jól érzi magát.
Mi nem szippantunk mélyeket, a címeket olvassuk meg a harsányságokat, minek a mélybe ásni, megérteni, hisz így is jó…
- 10. 21. csütörtök