(81.)
Szép őszi napunk van ma: Thessza boldogan rohangál a kertben, de amikor elkezdünk szedelőzködni és látja, csomagokat is pakolunk a kocsiba, leül a teraszra, füleit lelógatja, csak a szemeivel követi a mozgásunkat, már tudja, most ő itthon marad.
Az élet megy tovább: a tegnap után, ma holnap van. Könyörtelenül. Hogyan is írta Vörösmarty: „Mit ér a gond kenyéren és vizen,/ Tölts hozzá bort a rideg kupába./ Mindig igy volt e világi élet,/ Egyszer fázott, másszor lánggal égett;/ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot…”.
Elindulunk, az utcából megvárjuk, amíg a kapu becsapódik mögöttünk, addigra Thessza is búsan megérkezik és néz utánunk. Így, októberben, minden évben megyünk meglátogatni „elmenteinket”. Egyre többen lesznek, egyre hosszabbak az útjaink. Nagyszülők, szülők, nagybácsik-nagynénik, unokatestvérek. Ki itt, ki ott lelt végső nyugalomra. Mikor együtt voltunk még! Emlékszem az egyik „utolsó” együttlétünkre, amikor még Dédi is közöttünk volt, alig fértünk el a hosszú asztal mellett, ki kellett nyitni a másik termet elválaszt ajtót, csak úgy volt lehetséges: mint mindig, nagy volt a hangzavar, mindenki beszélni akart és beszélt is, ahogy már az egy „rendes” családban történni szokott, talán Zsuzsa hajolt oda hozzám, milyen sokan vagyunk együtt, vajon meddig még… És onnantól kezdve kezdtek „elszállingózni” az „öregek”, aztán a fiatalabbak, az unokatestvérek is…
Mennyi és mennyire különböző „élet-vég”: ki öntudatlanul, ki hosszas szenvedés után, ki egyik pillanatról a másikra hagyott itt minket. Pedig micsoda életük volt mindjüknek! Önálló eposzok szólhatnának, zenghetnének róluk: „Hallottuk a szót. Mélység és magasság/ Viszhangozák azt. S a nagy egyetem/ Megszünt forogni egy pillantatig./ Mély csend lön, mint szokott a vész előtt./ A vész kitört. Vérfagylaló keze/ Emberfejekkel lapdázott az égre,/ Emberszivekben dúltak lábai./ Lélekzetétől meghervadt az élet,/ A szellemek világa kialutt,/ S az elsötétült égnek arcain/ Vad fénnyel a villámok rajzolák le/ Az ellenséges istenek/ haragját./ És folyton-folyvást ordított a vész,/ Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg…” – ahogyan írta a költő.
És most visszük hozzájuk a virágokat, a köveket…
Mikor hazaértünk Thessza kirobbanó örömmel köszöntött minket, föl és alá rohangált, ugrált, vakkantgatott.
Megjöttünk, vagyunk…
- 10. 24. vasárnap