(84.)
Ma nagyon szép idő van, korán elindultunk Rádra, a temetőbe, Thesszát itthon hagytuk, szomorúan nézett a kocsi után, amikor kigördültünk a kapun, szomorúan leheveredett a teraszra, fejét a mellső lábaira fektette, fülei kétoldalt lelógtak a lábai mellé.
Rád megújult, megszépült: a temetőhöz vezető utak frissen aszfaltozva, a környék tiszta, rendezett, mindenütt sírokat ápoló emberek, akik virágokat, mécseseket helyeznek a kisebb-nagyobb, néhol hatalmas betonkolosszusokra. Csak halkan köszön mindenki a másiknak, aztán mennek az emberek az útjukra.
Később átmegyünk Fótra, megnézzük a Károlyi-katolikus templomot, mert tavaly nem tudtunk bemenni, most szerencsénk van: egy lány fogad minket, körbe-vezet, mindent megmutat, elmondja a történetét, aztán levisz a Károlyi-kriptába is, majd elköszönünk.
Vegyünk kenyeret e péknél – hallom Mari hangját, bemegyünk a fóti pékségbe, le sem merem írni, mennyibe kerül a kenyér, irány haza.
Minden békés, minden csodálatos, semmi politika: csak emlékezés, fölidézése a múltnak.
Aztán, már itthon egy könnyű ebéd, egy kis simi Thesszának, és olvasás: most Heltai Négy fal között, 2018-ban megjelent háborús „Naplójegyzetek”-je, amit 1944-1945 között írt, bárhová sodorta „sorstalansága”; hol a térdén, hol asztalon írta, vitte magával a papírokat, amiből néhány oldal elveszett, mégis írta rendületlenül: amit látott, amit hallott, amit tapasztalt; mindent úgy, ahogy akkor megélte, ha álhír volt, azt is, ha igaz, azt is. Benne volt, vele „úgy” történt, azt írta meg. „Ennek a naplónak nincs sok értelme, ezzel a fáradtsággal hosszú novellát is tudnék írni, ha ötletem és nyugalmam volna hozzá. Reggel hozatok három sárga csillagot…” – írta kedden, április negyedikén, a megszállás tizenhetedik napján.
Thessza nem tudja, mit jelent „a megszállás tizenhetedik napja”; azt sem érti, „ha kimegyek az erkélyre, ki kell-e tűznöm a sárga csillagot?”; azt se, hogy le a pincébe; legföljebb azt érti: „Nincs értelme az éjszakai munkának vagy olvasásnak, addig aludj, amíg a rádióban a cigány húzza.”
Benne volt, benne élt, figyelt, hallgatott, gondolkodott, próbálta megérteni, kiszámítani: mi jöhet még, meddig tarthat az egész – hogyan lehet túlélni. Azt látta, azt vett észre, amit láthatott, amit észrevehetett. „AMINEK MEG KELL LENNIE – AZ MEGLESZ…” – ha nem is tud róla.
És vajon: ma is így van? Ma is benne vagyunk és csak azt látjuk, amit láthatunk, azt veszünk észre, amit észrevehetünk? Miközben aminek kell lenni, az úgy is megtörténik majd? És aki szól, aki belekiáltja, üvölti a „sötétségbe” a „vélt” jövőt? Minek? Mert úgyis meglesz?
Thessza nyugodtan fekszik a lábaimnál: ilyen „hülyeségek” őt nem izgatják…
- 10. 30.szombat