Apu azt mondta, hogy amikor még fiatalabb volt, akkor összeálltak a barátaival és az öregebbekkel, a túlélő még élőkkel beszélgettek a holokausztról, 45’-ről, 53’-ról és 56’-ról, 68’-ról, hogy mi történt, hogyan történt, ki mit csinált akkor, a bátrakról és a gyávákról, a harcosokról és a megalkuvókról is. És ezt talán most is meg lehetne tenni, ha mi is akarnánk az osztályban, mert ez többet ér minden könyvnél és még le is lehetne videózni az okossal. Baró ötletnek tartottam, de nem csodálkoztam, mert apu csak olyankor ad ötletet, ha az jó, ezért rögtön megbeszéltem a Robival, hogy mit csináljunk. Robi azt mondta, hogy most éppen a holokausztnál tartunk töriből, és amit írnak a tankönyvben, meg amit a töritanár mond, az nem egészen világos. Meg az internet is tele van a holokauszttal, meg a kormány is ünnepelni akarja a holokausztot meg a 70 évet, ami azóta eltelt, meg retusálni akar egy házat, a sorstalan emberi sorsok házát is. Ezt ugyan én nem értettem, mert azt se tudom, hogy mi az, hogy sors, pláne azt nem, hogy sorstalan. De azt se tudtuk, hogyan fogjunk hozzá, mert azt rögtön kiszámoltuk, hogy akik még élhetnek, azok csak gyerekek voltak a holokausztban, és már nagyon kevesen lehetnek és nagyon öregek is, meg nem biztos, hogy akarnak nekünk mesélni. Meg azt is tudom, hogyha velem valami rossz történt, azt én gyorsan el akartam felejteni, hogy ne féljek tőle, hogy újra bekövetkezik, és még beszélni se nem akartam róla. A múltkor is, amikor kirándultunk a Hármashatárhegyen, én lemaradtam, mert rám jött a pisilés és nem értem utol a többieket és hiába kiabáltam utánuk és ők vissza, nem találtuk meg egymást és akkor én egyedül visszamentem a buszmegállóba, de nem jött a busz, és az órák csak mentek egymás után, de lehet, hogy csak a percek, és én egyedül voltam és féltem. És akkor megjelent az osztály is szerencsére, és azóta én nem szeretetek az erdőbe bemenni, még apuékkal se nem. Beszélni meg végképp nem szeretek róla.
És akkor azt mondta a Robi, hogy kezdjük először a családban, hogy van-e valaki, aki tud valakit, aztán meg kérdezzük meg az osztályban, hogy kinek vannak emlékező leszármazói, akikkel lehetne beszélgetni és videózni.
De a Robi akkor fölhívott, hogy szerinte most nem jó mégse nem a holokausztról beszélni, mert ma ez megosztó téma a választások miatt, és megint sokan nagyon elkezdtek félni, hogy mi lesz itt áprilisban. Inkább mindenki beszéljen arról, amiről akar, mert arról tud a legjobban beszélni.
Akkor bementünk az osztályba és megkérdeztük, hogy az osztály szerint miről kellene kérdeznünk a régi embereket, hogy meséljenek. És akkor a Hargitai Jancsi, akinek az apukája a Baranya megyei Kormányhivatal vezetője és Fideszes parlamenti képviselő, azt mondta, hogy keressünk olyanokat, akik tudnak mesélni a Rothschildokról, mert ők segítették leverni a 48’-as magyar forradalmat. A Vona gyerek meg azt ajánlotta, hogy olyanokkal beszélünk, akik részt vettek a kitörésen, mert ők a becsület képviselői. A Navracsics gyerek meg azt akarta, hogy olyanokkal beszélgessünk, akiktől elvették a nyugdíját, mert ők is biztos sokat tudnak mesélni. A kis Morvai Kriszti szerint a szemkilövő rendőrökkel kellene elbeszélgetni.
És akkor eszembe jutott, hogy amikor megkérdeztem az aput, hogy a családban vannak-e olyanok, akik szívesen mesélnének nekem a történeteikről meg a félelmeikről, mert érintettek lennének. És akkor apu megsimogatta a fejemet a kezével, ami mindig olyan tiszta és sima és jobb, mint a melegben a hideg vizes borogatás, és azt mondta, hogy nagyon sokan vannak, és minden családban nagyon sokan vannak, mert a történelem az éppen bennünk zajlik és éppen most, csak nem vesszük észre…
tanuló