(101.)
Ma nagyon szép napunk van. A szobából legalább is így látszik. Aztán kilépek a kertbe, persze Thessza is rohan velem, és máris érzem a rideg, barátságtalan szelet, hiába cirógat a napsugár, csak hideg van. Thesszát ez persze nem érdekli, vastag bundája alól hívogat, induljunk már. Megyek a pórázért, ott ugrál körülöttem, szinte fúrja a fejét a kezeim alá: „teddmárrámaztakegyetlenköteletésinduljunkmár” – mondják a szemei.
Ráadom „rabsága bilincsét”, kinyitom a kaput, kilépünk, ő türelmesen megáll, megvárja, míg bezárom kívülről a kaput és elindulunk: előreszalad, szimatolgat, aztán átmegyünk a túloldalra, mert nem akarjuk idegesíteni a szomszédék kutyáit, de ők mégis odarohannak a kerítéshez, a farkuk magasban lobog, füleik a magasban, de csak szemmel követnek, hanggal nem jeleznek. A sarokhoz érünk, Thessza megvár, tudja, a járdáról nem léphet egyedül le, körülnézek és már a túlsó oldalon megyünk lefelé, ami egy hosszabb, kutya-mentes útszakasz, úgyhogy séta közben elmélázok, de a kezemben érzem a póráz minden rezdülését, az elernyedést éppúgy, mint a feszülést, nem is kell látnom Thesszát, akkor is tudom, mit csinál: miért áll meg, most szimatol, most pisil, most benéz az egyik kertbe, most meg rám vár megint.
Pedig pórázon van. Otthon szabadon. Mégis: alig várja, hogy menjünk.
Mégis: hogy van ezzel a pórázzal? Akin rajta van, az a fogoly, a rab? Aki markolja a másik végét, az szabad? Hisz én is társa vagyok: arra megyek, amerre ő; a lépéseim is hozzá igazodnak, ha lassít, én is lassítok, ha megáll, én is; ha társalogni lenne kedve egy másik kutya-komával, nekem is részt kellene vennem. Persze, örömmel teszem, együtt vagyunk, sétálunk a levegőn, most éppen az óvoda mellett megyünk, megállunk a gyalogos átkelőnél, már a Szentendre felé vezető főút lámpájánál várakozunk, s itt a HÉV megálló parkja is…
De hiszen én is ott vagyok egy másik póráz végén, ahogyan mindannyian: úgy vezetnek minket, ahogyan én is vezetem Thesszát, mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a kéznek, ami „vezet” bennünket, hol nagyobb teret enged, hogy futkározhassunk, máskor megránt minket és ránk mordul, nyughass már … és mi szolgaian „meg is nyugszunk”. Vajon mire gondol az a „GAZDA”, amikor a pórázunkat szorongatja: ránk is, vagy csak önmagára? Szeret egyáltalán minket az a „GAZDA”, vagy csak egy „állat” vagyunk a számára, akit kénye-kedve szerint apportíroztathat?
Thessza póráza hirtelen megfeszül, érzem a teste remegését is, ja: most értünk a HÉV megálló parkja „lugasába”, ahol a hajléktalanok szoktak találkozgatni, beszélgetni, falatozni, ez a hely – a sok izgalmas szag miatt (is) – Thessza kedvenc helye is. Lépek gyorsan kettőt, hagyom egy kicsit szaglászni, kutakodni, talán elmélkedni is a szagok felett…
De ez a póráz-dolog nem hagy nyugodni…
- 12. 17. péntek