ELMENT EGY EMBER
Azt hittem, nem rendít már meg a halál.
Annyian elmentek mellőlem, egyre többen. Olyanok, akiket szerettem, olyanok, akiket tiszteltem és sokan mások is. A halál nem kérdez, nem is válogat: megy a maga útján. És viszi, akit vinnie kell. Emlékszem: még Budán laktunk, egy „nagy” házban, a harmadik emeleten, nyitott körfolyosón kellett mennünk a gangon a legutolsó lakásig, ahol mi laktunk, rögtön a lépcsőfeljáró mellett, az első lakásban egy „öreg” néni élt, én ott rohangásztam a gangon, amikor fekete ruhás emberek jöttek ki a lakásából, egy hosszú, fedéllel lezárt, színtelen faládát cipeltek, a házmester bácsi is ott téblábolt mellettük és nagyokat sóhajtott, az alattunk és fölöttünk lévő folyosón is kinn álltak a nénik és a bácsik, senki nem szólt egy szót sem, csak álltak ott némán, olyan furcsa volt minden, mert nagy csönd volt, csak a feketeruhás emberek csoszogása és lihegése hallatszott, alig lehettem négy-öt éves…
Megint elment egy ember.
Élte az életét. Amibe beleszületett. „Cipelte” magával, amit kapott otthonról: a szokásokat, a vallást, az örömöket és a sérelmeket, amiket a XX. és a XXI. század és a benne élő emberek hoztak, adtak, okoztak neki. Beleszületett, hát benne élt: ahogyan először elképzelte, aszerint, nem ítélte meg sem el elődeit, minden úgy volt jó, ahogy gondolták, csinálták, hát elfogadta. Ahhoz következetes volt.
Most elment ő is.
Nem voltunk barátok, nem kerestük, mégis elfogadtuk egymás társaságát. Azért óvatosan mindig „kóstolgattuk” egymást. Úgy vitatkoztunk, hogy szinte nem is vitatkoztunk, de azért tudtuk, éreztük a (vélemény)különbséget, néha a feszültséget is: ő úgy látta helyesnek, én másképp. Bár kinn egyre zajosabban pergett a dob, harsant a kürt, mégis: Ö is, én is elfogadtuk egymást.
Most elment.
Nyugodj békében …
- 01. 13. csütörtök