(109.)
Ma olyan „semmihez nincs kedvem van”, olyan „hiába minden, úgy sem sikerül” hangulatom, szokott ilyen lenni, biztosan az időjárás teszi. Vagy más. Nem tudom. Annyi minden lehet. De Thessza kizökkent és „elvisz sétálni”, de most nem rohangál előre, figyeli a mozgásomat, a „metakommunikációmat” és azonnal dekódolja, értelmezi és igazodva tudomásul veszi: ma ilyen napom van.
Vajon mitől?
Pedig napsütéses, ugyan hideg, de szélmentes időnk van: olyan sétára-ingerlő. Finom volt a reggelim is („nem sárga”), ahogy hallottam: „előre megy Magyarország, nem hátra”, az egészségügy sem fizetős, csak a teszt drága … Dalolni én is tudnék, ha ahhoz lenne kedvem. De most nincs. Mondja csak a magáét, hisz mondhatja, mit mondhatja: ország-világ (és a mikrofonállvány „riporter”) elé kiállva, tele „pofával” kiáltja, bele az űrbe, ahol vannak, akik lélegzetüket visszafojtva hallgatják az „igét”. Hallgassák. „Addig ütötte ököllel a nyugdíjas önkéntest, hogy az már a szomszéd fideszesnek is sok volt” – hát hol élünk, erről miért nem szól a miniszterelnök? És a rádiók előtt ülők, tudnak róla? És összevetik vajon saját tapasztalataikkal, „élményeikkel”, a mindennapokban átéltekkel? Persze: kinek mi a mindennapos élménye, mit tart fontosnak, amihez viszonyítania kell, amihez viszonyítani akar. Széles a skála: kinek a múlt, kinek a közelmúlt, kinek az ábránd, másoknak meg remény vagy illúzió. És vajon a hallgató(k) hagyják-e magukat gondolattalanul, csak a szónokra és (hamis) érzéseikre hallgatva (meg)vezetni? Beugrik egy internetes cikk-élmény: „75 évvel ezelőtt törölték el a magyar nemesi rangokat”, tényleg? Nem kéne újból eltörölni?
Kérdések. Most nincsenek válaszok, majd lesznek, előbb-utóbb lesznek.
A kétkedésem miatt vagyok rosszkedvű?
Thessza nem szalad el tőlem, nem is nógat gyorsabb sétára, érzi rajtam: most hagyni kell, „majd kiforrja magát a gazdi”.
Ballagunk tovább, alig van ember az utcán, szerencsére nem csúszkálunk. „Hát dolgoztam hiven,/ zümmögve, mint a rét./ Milyen könnyű a menny!/ A műhely már sötét.” – zümmög a fejemben a költő, talán nyugtat is, feledtet is egy kicsit. Aztán bevillan a folytatás is: „Fáradt meg együgyű,/ vagy tán csak jó vagyok/ s reszketek, mint a fű/ és mint a csillagok.”
Thessza mellettem van, éppen hazaértünk.
- 01. 21. péntek