„(BETEG VAGYOK…)”
„Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.” – írta József Attila 1926 áprilisában.
Most még nincs április. Még nem is örülünk. Bár biztosan lenne minek, hisz meggyógyultak az unokáim, mehetnek már oviba, isibe. A nagy pedig Párizsban előadást tart majd franciául egy konferencián, amin ott lesz Macron is, szinte hihetetlen: elképzelhetetlenül büszke vagyok rá! Aztán megkaptam a szurikat is; van mit ennem is, olvasnom is; Thessza sem éhezik: nem vagyok egyedül! A szobámban is meleg van; amikor akarok, (még) el tudok menni sétálni is. Bár a nevek néha cserben hagynak, de látom (még), amit látnom kell; bár már ritkábban veszem észre azt, amit észre kell.
Mennyi öröm!
Hát akkor?
A család, a ház, a kert rendben. Amire lehet, van hatásom, az működik. Ha nem, megbütykölöm. Ha kell, segítséget kapok a szomszédtól.
Kit érdekel a tágabb világ?!
Lehetne, hogy ne érdekeljen?
Nem lehet! Óráról-órára derülnek ki visszataszító ügyek, fölháborító dolgok, amelyek nem hagynak nyugodni, mert nem hagynak normálisan élni sem. Állampolgára vagyok (még) e hazának, egyenjogú bárki mással: a miniszterelnökkel is, a volt és a leendő államelnökkel is; én nem csaltam, plagizáltam; tudatosan nem hazudtam „jónak a rosszat” bele a magyar emberek arcába; nem szítottam magyart a magyar ellen; nem keltettem gyűlöletet, nem állítottam be a szegénységet bűnnek, csak mert az érdekem úgy kívánta volna.
Hogyan is írta a költő: „Mert leheletem segít a felhőn s a kis öreg hosszan bámul az eltünő csapat után,/ Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben./ Hűvösödik,/ Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.”
Egyszer még örülni fogunk, az unokáim biztosan…
- 01. 24. hétfő
(Kép: 444)