Olvasom a verset. Elgondolkodom. Káromkodok, de nem fütyörészek: hiába, Ady az Ady!
Aztán a mai „nagy szemű legény”-re gondolok.
Aki nem igazán „kúnfajta”, viszont sok-sok vágynak (pénznek, hatalomnak, focinak) kínzottja,
Már nem őriz „csordát”, viszont „csordának” látja-tartja a magyart,
És csak annyira érdekli a Hortobágy, hogy tud-e oda stadiont építtetni.
A mai „nagy szemű” lelkét is fogják délibábok: és ő kergeti azokat,
Mert csak a délibábjai érdeklik a „lelkét”, rabja a látszólagos látványnak,
Virág viszont nem nő a szívében, orvosokkal, pedagógusokkal sem foglalkozik,
Nincs mit lelegelni csorda-népének.
A „csodaszép”-et nem ismeri, megveti, liberálisnak hiszi,
Magyar pálinkára gondol és csülökre,
Nem csodálkozik ő világra, más tájra,
Hisz itthon lett „Szent dalnok” belőle.
Csak a „gatyás, bamba” maradjon, annak, ami
„Csorda” legyen, „pulival” (M1-gyel, Bayerrel) terelhető csorda, nehogy má’ olvasni, gondolkodni kezdjen,
Nótázzon csak, „piros vót a paradicsom”-ot,
És fütyörésszen…
- 03. 03. csütörtök, az ukrán honvédő-háború hetedik napja
ADY ENDRE
A HORTOBÁGY POÉTÁJA
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.