ÁTROBOGOTT RAJTAM A TÖRTÉNELEM
(és most is átrobog…)
(II.)
„És papa, akkor te hol álltál?” – jön az elkerülhetetlen, nyugtalanítóan fölkavaró kérdés, „hol álltál?”, észre sem vettem, hogy éppen átrobog rajtam, azt se tudtam, hogy „történelmi helyzet” van, ugyanúgy ment az élet tovább, mint azelőtt, talán egy pillanatra megálltam, talán átfordultam a baloldalamról a jobboldalamra és tovább bóbiskoltam, talán átmentem az utca másik oldalára, de az is lehet, hogy vettem egy újabb könyvet és belefeledkeztem az olvasásába, azokban a pillanatokban nem vágytam a dolgok közepében, sűrűjében lenni, bezzeg az odáig vezető úton, soha nem nyugodtam, mindig az elején próbáltam menni, utat-vágni, mutatni, dobogni a lábbal, dehát az nem volt látványos, annak nem volt zászlóbontós következménye, csak mi tudtuk: „most megint tettünk valamit, ami talán előbbre mozdítja kicsi világunkat”, de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, csak tettük, amit tennünk kellett; „hol álltál?”, soha nem sikerült oda állni, ahová ténylegesen akartam, talán olyan „hely”, „oldal” soha nem is volt, csak itt belül, még annál is beljebb, ahonnan soha nem bújt elő, mert odabenn rekedt, mint a dióbél a fel nem tört dióban, de ez most már nem is érdekes, hisz elmúlt, átrobogott rajtam (is),mint a sorompók között a gyorsvonat, ami még csak nem is jelzett, a sorompó sem ment le, a szemafor sem villogott pirosan, csak a vonat robogott el kattogva és a sínek várták a következőt, mert a robogás nem áll meg, nem szűnik, amíg a világ a világ, csak győzzük kivárni, és mindig lesznek, akik nem fogják tudni, hova kell állniuk, csak bámészkodni fognak, és tőlük is megkérdi majd valaki „És papa, akkor te hol álltál?”, és ők sem fogják tudni a „jó” választ, ahogy azt sem, hol álltak és miért ott, miért nem máshol, pedig valahova mindenkinek kell állni egyszer, legalább egyszer, mert másképpen nem lenne, nincs értelme ennek a qur@a életnek, ahol mindig a Luciferek győznek és az Ádámok „csak” küzdenek és mégis bízva bíznak tovább, és ölelik Évájukat, és nem várják a pillanatot, amikor oda kell állni…
- szerda hatvanharmadik nap