CSAK A HÁTTÉRBEN SZÓL A SZIRÉNA…
Valahol baleset történt. Vagy a nagyival történhetett valami. Esetleg apa szíve nem bírta tovább. Villogva, szirénázva rohannak segíteni. Oda kell érni!
Csak a macskát látja, az átrohan az autó előtt, én látom a gyorsan érkező járművet is, hát megrántom a pórázt és „állj”-t kiáltok; szerencsére megáll.
Évek óta írom a (fölösleges) bejegyzéseimet a felelősségről. A felelősségemről. Meg a tiedről. Néhányan el is olvassátok. Talán föl is emelitek a fejeteket, talán hátradőltök és a fejetek fölött összekulcsoljátok a kezeteket, elméláztok a helyzeteteken, talán tovább is gondoljátok. Aztán visszazökkentek. Visszazökkenek. Észre sem veszem: megint szól a háttérben a sziréna, megint „benne vagyok”.
A napok észrevétlenül és kegyetlenül rohannak, száguldanak tovább. Megyünk, amerre megy mindenki. Pontosabban a többség. Még pontosabban: amerre mondják. Amerre mutatják. Úgy van jól. Úgy lesz jól: ha mindenkinek jó, akkor nekünk is az. És tényleg mindenkinek jó? Ki tudja. Azt mondják. A tévékből, rádiókból ez hallik. Minden percben. Nincs helye a kételynek. Hát nincs is kétely. A száguldás jó. Minden gyorsan történelemmé válik. Az meg már megváltoztathatatlan. Abba, bele száguldunk mi is. Nem nézünk sem jobbra, sem balra. Előre sem. Nem is a száguldást kellene megváltoztatni. Az rendben lenne. De mégis: hová megyünk? Miért oda? Miért nem máshova? Persze: a többség. Nézem a filmet: Hölgy aranyban. Az osztrák (zsidó) család történetét. A magasba lendülő karokat. A papa cselló-játékát: nehogy már emiatt a szombati játék elmaradjon! A küzdelmet. Miért is? Mert ő elmenekült. Bűntudat. Mindenkinek eljönnek, vannak azok a pillanatok. Amikor istenigazából eldől: ki is ő valójában. Amikor döntenie kell: vagy erre, vagy arra. Ez a felelősség. Az ő felelőssége. Akkor talán nem is tudja. Csak később. De akkor már késő…
Valahol baleset történt. Vagy a nagyival történhetett valami. Esetleg apa szíve nem bírta tovább. Villogva, szirénázva rohannak segíteni. Oda kell érni!
Csak a macskát látja, az átrohan az autó előtt, én látom a gyorsan érkező járművet is, hát megrántom a pórázt és „állj”-t kiáltok; szerencsére megáll.
- 05. 16. hétfő nyolcvanegyedik nap