EMLÉKEK…

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

„Későn” kezdtem síelni, már negyvenen túl, de hamar megszerettem. Persze először mindig edzővel, Tóni bá’-val mentünk (szakállas, mindig mosolygó ember), később aztán már önmagunkban, a gyerekekkel, barátokkal – még később Dóri unokámmal is. Semmering közel is volt, kellemes szállást találtunk a pálya közelében, megfelelt az anyagi lehetőségeinknek és az ízlésünknek, szokásainknak is, hát „odaszoktunk”.

A reggelek bőséges reggelikkel teltek, aztán „beöltözéssel” folytatódtak; caplatás föl a pályára, sí a vállon, a gyerekeké is; aztán egy kis lesiklás a felvonóhoz; borzongató várakozás a sífelvonó aljában, „vajon milyen lesz ma a pálya?”, „feledhetetlen” volt, hozzátartozott a naphoz.  Fönn is vagyunk, indulás!

Kezdetben minden perc kellett! Már nyitáskor ott, fönn volt a helyünk! Aztán zárásig maradtunk. Amikor átmentünk a szomszédba, legutolsó lesiklás előtt egészen a tetejéig mentünk föl, hogy még tovább tartson: volt, amikor már csak egyedül maradtam fönn, hű, de izgalmas volt. Tóni bá’ néha megállított minket pihenni, meg délben is ettünk valamit, talán még egy szivart is elszívtam akkoriban, aztán mentünk vissza. Aztán délután négy után lejöttünk, a szállónál lecsatoltunk, letisztogattuk a léceket, a sícipőket a melegítő állványra raktuk, levettük a ruhát, egy pici pihenő és be a szaunába!

Fenséges volt!

Minden évben, amikor az idő és a hó engedte ott voltunk.

A covid óta nem mentünk.

Talán majd idén, talán jövőre.

Nem vagyok még olyan öreg…

  1. 06. 13. hétfő százkilencedik nap

(Kép: bónuszbrigád)

 

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük