Egyszer, még a múlt század harmincas éveinek az elején, bement a Pesti Napló szerkesztőségébe Móricz Zsigmondhoz egy boldog ember és elmesélte szegényparaszti életét, gyerekkorát, ifjúságát, ami persze még nem a Horthy-korszak volt. Talán a boldog ember (naivságában) tényleg hitte, ő boldog.
Hozzám a lakásba minden este tömegével türemkednek be boldog emberek, amikor bekapcsolom az esti híradókat, beszélgetős műsorokat. Olyankor nem győzöm nézni, hallgatni a nagy boldogságokat, a sok boldog embert, hogy „előre megyünk, nem hátra”; hogy nálunk „ár-sapka” van az üzemanyagon; hogy egyedül mi nyertük meg a „rezsi-háborút”; hogy kulturálisan mennyire fajtiszták vagyunk, mert a magyar nem keveredik; hogy már beindítjuk a gázról-tűzifára programot és benne a kályha-csere akciót – és csak mondja az a sok boldog ember a tévében, csak mondja és mondja, talán el is hiszi, talán nem.
De akkor kimegyek a kerítéshez, mert a srévizavé-szomszéd átjön, hogy hó vége van és kölcsön tudnánk-e adni, hogy tejet, kenyeret vegyen a beteg gyerekének és ahogy szokta, amikor megjön a nyugdíj, megadja. És látom, ahogy száll a por (nem a guanó) mindenütt, semmi sem zöld, hanem fakó sárga és arra gondolok: milyen jó volt Móricznak…
- 07. 29. péntek egyszáz-ötvenötödik nap