(140.)
SZEPTEMBER 1-ÉN
Becsöngettek.
Emlékszem: annak idején, úgy 60-65 évvel ezelőtt, alig vártam, hogy benn legyek. A suliban, a többiekkel együtt, hogy Krasznai, Eredics tanár bácsiéktól, Marika nénitől, annyi újat, izgalmasat halljak, tanuljak, hogy jelentkezhessek a megoldással, a felelettel, hogy közbe-szólhassak, közbe-kiabálhassak. Isteni volt! Meg persze a lányok, a csajok.
De most mégsem erről akarok írni.
Arról sem, hogy 1930.szeptember elsején Radnóti egy szőke, pogány lányról írt egy verset: ”csak fű van és fa;/ nap, hold, csillagok s állatok vannak/ a tarka mezőkön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán” és néhány évvel később ezen a napon indul el a második világháború…
Arról akarok írni, hogy a napok csak úgy mennek, rohannak egymás után pedig most az eső sem esik, az idő már kibírhatóvá vált, mintha tudná: legalább neki segítenie kell nekünk egy kicsit.
Mert mi nem oldunk meg semmit.
Csak lépegetünk körbe-körbe. Mintha hám lenne rajtunk. Mintha egy lovász-fiú vezetne bennünket és néha-néha odacsördítene a patánkhoz. Pedig mi nem is fújtatunk. Csak egykedvűen kocogunk. Körbe-körbe.
Szeptember elseje van. Hamarosan október elseje lesz. Aztán már itt is van a karácsony.
SZEPTEMBER 2-ÁN
Egyre kevésbé értem. Sőt, már nem is értem.
Ahogy öregebb leszek, ahogy többet látok, tapasztalok, és persze olvasok, könnyebben jutok információhoz, mégse.
Hazajött. Azonnal megborotválkozott. Öltönybe bújt. Rögtön kiderült: csak szerepet játszott eddig (is), az elmúlt hetekben az „egyszerű (együgyű) ember bőrébe bújt, aki eljutott végre pihenni az Adriára, rögtön elhagyta magát, „hisz’” pihent, nem kellett borotválkoznia sem, csónakáznia viszont kellett a (Balatonban), mert az „járt” neki, az olyan „cool” volt, egy kis izgalom is kellett a sztoriba, hát kimentették, de dolgozott is közben, mert a haza mindenekelőtt volt. Viszont neki még sem volt háború. Csak felhatalmazás. Még jobban kikerekedett…
Hát hazajött. Belevágott újra. Erőt merített. Újra erős lett. Mert a gyenge elbukik. Viszont az erős, mindent kibír, legyőz. AZ „ellenséget”. Az meg van dögivel. Külsők-belsők egyaránt. Meg kell védenie magát. Az országát. Európáját. Talán az egész világ(j)át! A pusztulástól. Mert ő így látja. Így láttatja. Ezért adatja ki (közpénzen eltartott csahosaival, az Alapjogokért Központtal) a Szentek táborát. Ezért olvas Raspailt. Ezért idéz abból. És követi az „utasításait”. Csak semmi szánalom. Az a megrontó. Gyengévé tesz. A „féktelen jótékonyság nem mindenekelőtt önmagunk ellen elkövetett bűn?”. Mert a „szegények sokan lettek … nem volt többé nevük … mindent megszálltak, túl okosok lettek … behatoltak a családokba, a házakba … a boldogság szégyenfolt lett … egyszóval, az ember már nem érezte magát különbnek az adakozástól, épp ellenkezőleg…”. Tényleg. Mintha ilyenek lennénk. Ilyenekké váltunk volna? Mi is? Itt is? Nálunk is? Magyarországon? A „szegény” tehet róla, hogy nem lehetek boldog? Már a természetes adakozás örömét is elveszi tőlünk? Akkor ő az ellenség! Akkor vesszen! Maradjon csak az árokpartján! Mert annyit is ér… Ez lett ebből az országból. Ezzé tette és teszi most is, borotválkozás után…
Egyre kevésbé értem. Sőt nem is értem…
Főleg magamat nem.
- 09. 02. péntek, egyszáz-kilencvenedik nap
(Kép: régifotók alapítvány)