ELÉG!
Olvasom Pilinszky János versét, az Elég címűt:
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonúl a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Körülnézek a szobámban. Itthon vagyok, az otthonomban. Az „ólamban”. Pipázgatok, a háttérben megy az élő adás a tüntetésről a Kölcsey előtt, diákok virrasztanak ott. A tanáraikért. A kirúgott tanárokért. Mert ők is „Innét odáig” élnek csak, a XXI. századi Magyarországában. Nekik-nekünk nincs tovább! Ők is, mi is várunk, hogy „belép valaki” és akkor majd „hirtelenúl kitárúl” minden. Talán mégis „elég egy arc … egy kéz elég amint megkeveri a kávét…”.
Hiszen a pilinszkyi „elég” nem is az az „ELÉG!”, amire én gondolok.
- 09. 30. péntek kétszáz-tizenhetedik nap