Ma az Ofő megint kezdeményezett téma-bedobásilag egy beszélgetést az osztályban, hogy mit gondol az osztály sokasága: mi a jobb, ha mindenki ugyanazt gondolja, és ugyanazt csinálja, vagy ha sokféle véleményből kell választani és dönteni arról, hogy mit csináljunk. És egyáltalán: egy kérdésre egy válasz van csak, ha lehet többet is adni? Na, ez nem tűnt túl izgalmasnak, mert persze, hogy egyszerűbb menni valaki után, mint keresni az utat, amit lehet, hogy meg se találunk, vagy eltévedünk, még GPS-szel is megspékelve, ahogy anyu szokta, ha egyáltalán bekapcsolja a GPS-t. És különben is, nem kell állandóan gondolkodni, meg választani, azt rá kell bízni a vezérekre, mint a például a Vityára, aki a mi vezérünk és ő aztán tudja merre van az előre – mondta elsőként a kis Rogán, akinek most már összenyitható, többemeletes lakása van az alpolgármester feleségével együtt. A Bayer Zsolti is ráerősített, hogy jó lenne, ha az Ofő nem ilyen kérdéseket adna föl feladatként, meg rejtvényként az osztálynak, mert ez nem viszi előre a szekerünket, mert a gondolkodás csak megzavarja az egyszerű osztálytársak fejét, ahelyett, hogy mormolnák, amit a Vitya meg a Rózsa mond nekik reggeltől estig mindenütt. És most már tényleg „be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat”, és nem vitatkozni meg értelmezni kell, ahogy azt a múltkor is vita nélkül megmondta a vezérlő nagyvezér football-kapitányunk. A Harrach Petya is megszólalt, hogy az osztály önbecsülése és önbizodalma a csődből csak világos eligazítás fennállása esetén lehetséges, amikor tudjuk, hogy az ellenség itt van megint és fenekedik más vélemény formájában. És a Vityának sikerült „Lerobbant, döcögő és defektes járgányból üzembiztos, gyors és merész versenyautót…” megépítenie azoknak az osztályban, akik nem kérdezősködtek, nem kételkedtek, nem aggodalmaskodtak, hanem hittek neki, meg a viktoristáknak: a többieknek meg ott coki, meg az árokpart, meg mehetnek közmunkába gyalog is. És ez így jó, mert csak így lesz az osztály megint „méltó régi nagy híréhez, és nagyszerű jövő előtt áll” stadionokból kifolyólag. Erre a Robi megmutatta az interneten, hogy például a debreceni stadion üzemeltetésére egyetlen ajánlat sem érkezett és az eljárás is eredménytelen volt. És a gaz már is elkezdett nőni, pedig még kész se volt a pályán a fű. És ha nem lesz üzemeltető, akkor hiába volt a sok vér meg áldozat meg verejték. És akkor hiába kiáltotta oda a Vitya „a világnak egyenesen, a szeme közé, hogy megvetjük azokat, akik elárulják a hazánkat, és megvetjük azokat, akik megszálló idegenek zsoldjába lépnek”. És akkor hiába az emlékezet is, amit most annyira meg akarnak kaparintani szoborilag, meg házilag, meg idegenrendészetileg.
És akkor azt mondta a Robi, hogy talált egy jó verset és hozzá egy dalt is, és legyen az az osztály indulója, amit most ide is írok szövegileg és zeneileg is:

Ez itt az én hazám
A kenyér hangját hallom én,
Az apám szavát vallom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

A mezők útját járom én,
A gyárak súlyát hordom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

Az utcák ívfény gyöngysorát,
A mezők szorgos illatát,
A jövő szabad, szép szavát
Jelented, ó, hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

A múltam bölcső-melegét,
A létem ezer fűszerét,
A vigaszt a száz kudarc után
Te nyújtod, ó, hazám.

Hitem a szerény büszkeség,
Békétlen, békés nemzedék,
Múlt, jelen, s jövő szól hozzám:
||: Ez itt az én hazám,
Ez itt az én hazám. :||

tanuló