Mondta. A főBencsik. Csak mondta. Hittel. A többiek meg csöndben, bólogatva, komoly (pofával) arccal nézték. Persze neki – a főBencsiknek – könnyű. Korábban más „hite” volt. Ma ez a hite. Olyan ruhadarab-féle. Volt egy nyári is. Annak idején. Aztán jött az őszi. Azóta azt hordja. Egyre büdösebb. Nem zavarja. Hordja. Rendületlenül.
A többiek is.
Büdösek mind.
A szagos tv-ét még nem találták föl.
Mit is zagyvált össze meg vissza? Hogy aszonta: „Szörnyetegek lepték el a tanári pályát, akik egy szörnyeteg generációt nevelnek fel…”. Nem röhögte el magát. A műsor után lehet. Talán azt is mondta utána: „megint jó voltam!”. Otthon nem tudom mit mond. Otthon is azt, amit csak akar. Szólásszabadság van. Legföljebb az asszonya fejbe-ba@@a. Sodrófával. De azt nem hiszem. Rendes „magyar” családban a férfi az férfi, a tanárhiány meg nő. Hogy miket írok itt össze meg vissza.
Qur@a dühös vagyok. Persze, mert engem is „szörnyeteg” tanárok tanítottak. Szerencsére.
A „bencsikeket” vajon ki tanította? És most ők mire gondolhatnak vajon?!
Nem baj. Hamarosan találkoznak majd a Vityával. Aki megpaskolja majd a hátukat. Mint a Bolsonaroét is.
Aztán mennek a lecsóba.
Mint a Bolsonaro is ment.
De nehéz kivárni…
2022. 10. 31.