1960-ban történt, öcsémmel augusztusban Zebegényben– nem emlékszem, hogyan kerültünk oda vendégként, talán Babukáék szervezhették, de ez már nem is érdekes – nyaraltunk egy kis paraszt-házban, én alig tizenegy-éves voltam, öcsém éppen elmúlt nyolc. Akkor már (még) szerettem focizni, a falu szélén volt egy focipálya, ott rugdostuk a labdát, mi gyerekek, de még a tizenhatos környékét se tudtuk kihasználni, a szögletzászlótól el se tudtuk rúgni a labdát a kapuig. Nagyokat aludtunk a hatalmasra púpozódott paplanok alatt, sokat rohangáltunk a poros utcákban, aztán föl a hegyre és vissza. Délután a falu közös „művelődési központjába” vittek a házigazdáink, a kocsmába, ahol a falu egyetlen tévéje volt, mindenki összegyűlt oda, nagy zaj volt és furcsa szag is, de aztán hirtelen csönd lett, még a légyzümmögést is hallottuk, a poharak is az asztalokon pihentek: „Kapcsoljuk Rómát, kiküldött munkatársaink Radnai János és Vitray Tamás” – hallatszott a tévéből, ami ott magasodott egy vas-állványon a sarokban, a tévé alatt egy horgolt terítő volt, ami elől középen lelógott a „semmibe”, mi valahol a kocsma-terem közepén ültünk egy asztalnál, előttünk a Bambi lehetett, én megfogtam a Csupi-öcsém kezét és akkor fölhangzott apánk hangja: „Jó napot kívánunk Vitray Tamással, innen Rómából, a kajak-kenu versenyek helyszínéről, következnek a döntők, benne Parti Jánossal, aki a kenu 1000 méteres döntőben küzd majd, át is adom a szót Tamásnak…”, én kiabálni akartam, hogy ott van az apám meg a Tomi bácsi, de egy hang se jött ki a számon…
Isten éltessen Tomi bácsi!
- 11. 06. vasárnap
(Kép: Wikipédia)