A haza te vagy meg én vagyok.
Ti meg mi vagyunk, a barátaim meg nemcsak a barátaim. A gondolataink, a cselekedeteink, a vitáink, az eltérő útválasztásunk, a szerelmeink, a sérüléseink, a gyógyulásaink. Hogy együtt maradunk, hogy vannak reményeink. Hogy van értelme a küzdelemnek, az elfogadhatatlan kilátástalanságnak is.
A haza te vagy meg én vagyok.
Amíg itthon lehetek, addig te meg én vagyok. Amíg lehetünk ti meg mi. Amíg lehetnek barátaim és nem barátaim. Amíg a sérüléseket gyógyulás követheti. Amíg együtt maradhatunk. Amíg lehet értelme a küzdelemnek, az elfogadhatatlan kilátástalanságnak is.
A haza te vagy meg én vagyok.
És ha már nincs én, csak te? Ha már nincs mi, csak ti? Ha már nincsenek gondolataink, csak akaratod? Ha már nincsenek viták, csak gyűlölködésed? Ha már a sérüléseket sem követi a gyógyulás? Ha már csak zsidó, cigány, libsi, bukott baloldali ellenség van?…

A haza te vagy meg én vagyok.
Érted?!