1964.
Éppen elkezdem a József Attila gimnáziumot.
Akkor még nem tudom: életem legszebb korszaka kezdődik.
A „Jóskában”!
A Feneketlen tó partján.
Ott, a templom mellett.
Kinyílt a világ!
Persze úgy, ahogy én akartam – látni.
Szépnek.
Egyszerűnek.
Vannak a jók.
Meg vannak a rosszak.
Persze, hogy én-mi a jó oldalon állunk.
Vannak barátok.
Meg van az ellenség.
Fekete-fehér.
A TV is.
Ott, Jászboldogházán.
1964-ben.
A falu egyik házában.
Ahol van TV készülék is.
Talán a szilveszteri kabaré megy.
A műsor.
Amit látni kell!
Meg a TV-t nézni.
Ami a horgolt terítővel borított asztalon van.
A TV-n is ott a horgolt „alátét”-terítő.
Az elengedhetetlen dísz-figura – gyertyával.
Az ablak előtt függöny.
Minden ragyog.
A tiszta szobában.
Már-már „polgári”.
Könyvek nincsenek.
Még.
Majd lesznek.
Fillérekért.
Jászboldogházán is.
1964-ben.
Mindenki eljött.
A gyerekek is.
Szépen felöltözve.
A férfiak zakóban.
Az asszonyok pulóverben.
Talán széket is hoztak magukkal.
A vendégségbe.
TV-t nézni.
Most a kabarét.
Máskor mást.
Ez (volt) akkoriban a természetes.
Mert nem volt – akkoriban – sok TV.
Hát – akkoriban – közösen nézték.
A meccseket.
A Gagarint.
Az Olimpiát.
A Táncdalfesztiválokat.
Mindegy mit.
1964-ben.
Ott, Jászboldogházán.
És máshol is.
Fekete fehérben…
- 03. 18. szombat
(Kép: MTI Fotó: Lajos György, Hadas János)