„A diktatúrába csúszó országok között ugyanis e szempontok szerint óriási különbségek álltak fenn. Volt közöttük magasan fejlett és primitív gazdaság, modern módon tagolt és zömmel paraszti társadalom, kulturálisan virágzó és analfabetizmussal küzdő közösség, etnika értelemben véve egynemű és kevert ország, háborús vesztes és győztes. Akkor mégis mi alkotott olyan elemet, amely miatt az egyik éppen úgy, mint a másik a diktatúra valamilyen formájában kereste a kiutat a problémáiból? A kérdés másik oldala abban fogalmazódott meg, hogy azt a néhány államot, amely megmenekült a diktatórikus fordulattól, ugyan mi mentette meg.” (Ormos Mária Múlt a jelenben Kossuth 2013.)
Ülök a szobámban, olvasok és írok. Közben „lábamhoz térdepel” Thessza, miközben a pipám füstje békésen száll a magasba. Kinn hűvös van és borús, most a rigók is elcsendesedtek. Béke van. Talán egy pillanatra nyugalom is.
A Notebookomon nyitva a Wikipédia oldalai: „A diktatúra vagy parancsuralom, önkényuralom olyan kormányzási forma, ahol egyetlen vezető személy (diktátor) vagy csoport (pl. párt, junta, család) minden hatalmat abszolút módon gyakorol, anélkül, hogy bármilyen törvény vagy intézmény korlátozná ebben./ Az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat,[2] és a vezető(ség) nem (vagy alig) tűri a politikai pluralizmust és a független médiát.[3] A diktatúra autokrácia, vagyis valamely személynek vagy csoportnak az állam törvényeit figyelmen kívül hagyó, erőszakszervezetekre támaszkodó, kivételes törvényekkel szentesített elnyomó hatalma. Vezetője leggyakrabban a diktátor.” „Az autokrácia (magyarul: egyeduralom, önkényuralom) olyan politikai rendszer, ahol a hatalom egésze egyetlen személy (vagy személyek kis zárt csoportja) kezében összpontosul, aminek a döntéseit nem korlátozzák külső jogi megkötések.”
Nézem a szövegeket, próbálom értelmezni, adaptálni azokat a mai magyar helyzet(em)re, vitára ingerlő kérdéseket fogalmazgatok magamban: nálunk vajon mi van most?! Nincs semmi baj, hisz’ tegnap is meglátogattuk az unokákat, igaz, a legkisebb egy kicsit beteg volt, de már lábadozott, birkóztunk is egy jót, persze: megint legyőzött. A tévében is mennek a meccsek is, a filmcsatornák is, ugyan már az ATV-t is „megszállták” a kis-Jeszenszkyék meg a Dopemanék, már az is nézhetetlen nekem, de akkor is: az élet szép, és punktum. Akkor mégis, vajon mi a baj? Nem élhetek úgy, ahogy szeretnék, ahogy akarok?!
Nem.
Itt hagyom a szöveget, kimegyek a kertbe, a két „rigónk” ott ugrál a „tó” körül, el sem röpülnek a jöttömre, nyugodtan gyűjtögetik tovább a fészekhez valót. A nap előbújt a felhők mögül, Thessza is elnyúlik a lábtörlőn.
Bizony nem.
De nem az a legfőbb baj, hogy nem úgy élek, ahogy elképzeltem majd’ húsz évvel ezelőtt (nem is akartam nyugdíjba menni), hanem az: semmi hatásom nincs a változtatásra! Ha csak egyedül lennék így… De sajnos nem vagyok egyedül, ugyan nem vagyunk „a 97%”, de többség mindenképpen. Csak sokan tudomást sem vesznek róla. Talán ők a bölcsek – vagy mégsem?! Én (mi) azt tanultuk és megtanultuk: kritikusan nézzük a világot, azt, ami körülöttünk zajlik, legyenek kérdéseink, legyen véleményünk, tegyük azt szóvá, küzdjünk érte, aztán … majd meglátjuk… megláttuk.
Hogy is írta Ovidius: „Oly hatalom, mely örök, soha nincsen”, pedig ő „oly korban” élt!
Viszont a rigóink megint rákezdtek…
- 04. 16. vasárnap