Anyu azt mondta, hogy vannak olyan pillanatok, amikor tehetetlenek vagyunk, amikor már nem tőlünk függ az események fonala, mi már legfeljebb csomó lehetünk rajta. Ezt ugyan nem értettem, de vannak anyunak ilyen mondásai, amit apu se nem ért meg és olyankor kiabálnak egymással. De most nem erről volt szó, mert apu otthon se nem volt. Inkább arról, hogy anyunak csíphette a szemét a hagyma, amit éppen pucolt és fölvágott és olyankor sírva fakadta magát minden ok nélkül. De most úgy látszott, hogy oka is van a könnyezésnek. De én az okát nem akartam megvárni és elrohantam az iskolába, a régi új osztályomba.
Már az utcán összefutottam a Robival, ami azért volt furcsa, mert nem szoktunk, csak benn az osztályban találkozni. Ő is hamarabb indult ma el, rugdosta a porban a kavicsokat a cipőjével, még az okos telefonjával se nem babrálódott. Nem is vett észre, úgy kellett hátba vernem tornazsákommal barátilag. Azonnal támadóállásba vágta magát két ököllel összeszorítva a kezét, de amikor észrevett, csak ennyit mondott: de hülye vagy. Aztán rögtön belevágott a lecsó közepébe, hogy minden fröccsent rá is meg rám is szóilag. „Tudod ezt jól elba@tuk meg elkúrtuk”, meg ilyesmiket mondott hosszan nem mormogva, hogy a macskák is elugrottak előle a járdán. „Most majd énekelhetünk keresztyén gregorián énekeket, meg magyaros műdalokat, amiket a Viktor írt, mert Ő azt is tud, ha akar és miért ne akarna, meg megint a sárréti betyáros kajákat zabálhatjuk dögivel”, amit nem tudtam mi a csoda, de a Robi szerint az olyan maradék kaja vagy valami hasonló. „Meg jó lesz a Facebook jelszavadat is megváltoztatni, meg hogy kit jelölsz ismerősnek meg, hogy mit írsz azt is jól körül kell írnod a sorok közé és mögé, mint régen”, morgott tovább az orra alatt, mert bajsza az még neki se nem volt. És ez így ment egészen addig, míg be nem értünk a suliba, pedig az egy jó félórás út volt és a Robi ennyit még sohase nem beszélt egy folyásilag. „Valamit ki kell találnunk”, zárta le a monológiáját és belépett az osztályba.
Az első szünetben összeültünk az egyik pad tetején és unottan rágóztunk a lábunkat is lóbálva, kockáztatva a cipőnk lerepülését a másik pad irányába, pedig ott senki se nem ült. Vártuk az eredményt a csöndben, de az nem jött meg, mert nem volt semmi ötletünk az eredményre csak a láb-lóba. Az Attila még elemezni se nem akart, mert azt mondta, hogy várjuk meg a többi választást, ami még most hátra van, hátha előbbre is lesz. Ebben a Fletó meg a Gordon is egyet értett, csak mi voltunk csöndben. A Gergő meg a Gordon ugyan mondták, hogy fölajánlják a lemondatásukat, hogy új csapatvezetők kinevezése lehessen aktuális fölajánlásilag, de ez csak olyan fölajánlás volt, mint a többi sem. „A vesztes csapaton ne változtass”, mondta ki az Attila verdiktet, mert ezt tanulta valahol és valamikor és az ilyen mondásoknak mindig van húzóereje, ami most nem volt. „Csináljuk ugyanazt, amit eddig, csak jobban”, szólalt meg valaki, de ez se nem vált be most fellelkesítésileg. „El kellene jutni az utolsó padig is, meg kellene értenünk az utolsó padokban ülőket is”, mondta a mindig elemző Zoli, aki ki sem vette a füléből az mp3 lejátszó fülhallgatóját. Aztán megint nagy csönd következett, majd becsöngettek és ezért némán mentünk a helyünkre, hogy ott is folytassuk a láb-lóbát.
A következő szünetben megint a padokra tehénkedtünk, de most a Robi átvette az irányítást a letargiából kifelé. „Ki kell mennünk az osztályból, ha énekelni akarunk és egyre több és több gyereket kell magunkkal vinni, mert ők is szeretnek énekelni”, mondta a Robi, „bent pedig csöndbe kell maradnunk, nem kell részt vennünk a kornyikálásban, meg kell mutatnunk, hogy mi mást akarunk és azt is kell énekelni, mert mi is az osztályhoz tartozunk”!- mondta egyre belelkesültebben. Az Attila, meg a Fletó, meg a Gordon hallgattak, nem szóltak semmit. Még a Szanyi is csöndben volt. Nem maradtunk semmiben. Egyelőre!
tanuló