(1.)
Így, hetven felett az embernek már alig marad „szabad” ideje, hogy azt tegyen, amit csak akar: mindig van valami itt is, ott is.
Szerencsére.
Így a sötét(ebb) gondolatok csak ritkán kopogtatják a fejét, olyankor viszont…
Mert mostanában már minden lepereg. Minden újra játszódik. Mi lett volna? Ha akkor nem úgy? Nem azt? Ha akkor nem arra mozdul, hanem amarra… És jönnek a „ha-k” rendületlenül és bántóan vádlóan.
Szeretem József Attilát. Gyürey Vera néni szerettette meg velem. Még a gimiben. A „Jóskában”. Ott a Feneketlen tó partján. A Villányi úton. Közel a Móricz Zsigmond körtérhez. Ott „eszméltem”, találtam rá a szerelemre (no nem „csillámló sziklafalon”), csodálkoztam rá a világra. Talán onnan indult minden. Oszitól, Vera nénitől, Palotás tanár úrtól – meg az osztálytársaktól. Persze az otthon: az apám.
Szóval: iderohan hozzám, itt szaladgál előttem – néha bántóan, néha fájdalmasan, a múltam.
Próbálom elkapdosni őket, megérteni. Fájdalmasan nehéz „harc” ez, „hogy a multat be kell vallani”. De hogyan fogjak hozzá? Vajon mik voltak a fontos és lényeges pillanatok? Hogyan írjam meg? És ha nem sikerül? Ha feloldódik az emlékezés egy békés hazugságban? De minek hazudjak? Magamnak? Most már?
Lassan megy. Az írás. Néha abba kell hagynom. Elsodornak az érzések. De ki kell írnom magamból. Az talán segít.
A történet már történet.
Az én történetem.
Már nem is „Szaporodik fogamban/ az idegen anyag”.
De még játszom, mert engedem magam játszani…
- 05. 03. szerda
(Kép: Magyar Sajtófotó Pályázat)
(Folyt. köv.)