Negyven éve nem láttam.
Negyven éve nem találkoztunk.
Korábban egy főosztályon dolgoztunk egy minisztériumban.
Hébe-hóba hallottam róla.
Egyszer-egyszer telefonon – amikor hívta Marit, a feleségemet – beszéltünk is.
Korábban mindig mosolygott.
Derűs, vidám arca, érdeklődő tekintete felejthetetlen.
Most meglátogattuk.
A budai hegyekben könnyen odatalálunk.
A környék, az erdő csodálatos.
Minden zöld, amott egy játszótér: most is nagy a zsivaj.
Becsöngetünk a rácsos kapun.
A portás bent bepötyögi a kódot, kattan a zár, kijön elénk, bemegyünk az ajtón, „kihez jöttek, várjanak” – mondja és beírja az adatainkat egy nagy könyvbe, „menjenek föl az emeletre, odatalálnak”, s már lép is vissza a kuckó-szobájába, elmegyünk mellette az ajtó előtt, tovább a folyosón, balra egy nagy közös helység látszik, talán ebédlő-társalgó, szó és hang nélkül, néma csendben emberek ülnek az asztaloknál, főleg idős asszonyok, az egyik ránk néz, „milyen szép virág” mutat a feleségem kezében lévő virágra, előttünk a folyosón egy kis-keverék kutya hever lustán elnyúlva…
Fölmegyünk az emeletre, a másodikon megint rács, a rácson elhúzom a riglit, nekünk szabaddá válik az út, visszafordulok, vissza-beriglizem, belépünk …
Jobbra a keskeny tusoló, kis mosdóval és a WC-vel, balra beépített szekrény. A szoba tágas, benne beágyazott, pokróccal letakart két ágy, a világos falon kereszt, néhány kép, egy asztal és három szék körülötte, az ablak lebillentve, fehér függöny rebben előtte.
Az asztalnál ül.
Ő.
Egy idős asszony, föl se néz, előtte egy képes újság, kezében egy nagyobb nagyító-lencse: olvas.
Köszönünk.
Aztán hangosabban.
Fölpillant, bizonytalanul egyikünkről a másikunkra néz, lassan mosolyra húzódik a szája, „Nini, a Gyuri”, aztán elpityeredik…
Fölbukkan egy kép.
Talán huszonöt évvel ezelőtt égett az agyamba.
Apám ül a szobában.
Néz maga elé.
Odalépek hozzá.
Fölpillant, szeme kitisztul, talán egy mosoly is megjelenik az arcán.
„Kicsi-fiam, olyan nehéz” – suttogja, megsimogatja a fejem, aztán …
„Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Másfél órát voltunk együtt.
Negyven éve nem láttam.
Negyven éve nem találkoztunk.
Korábban egy főosztályon dolgoztunk egy minisztériumban.
Hébe-hóba hallottam róla.
Egyszer-egyszer telefonon – amikor hívta Marit, a feleségemet – beszéltünk is.
Korábban mindig mosolygott.
Derűs, vidám arca, érdeklődő tekintete felejthetetlen.
- 07. 30. vasárnap