Lemondott.
A frászt: csak benyújtotta.
Azt gondolta: a magyarok mindannyian hülyék.
Nem fogjuk észrevenni.
Hogy éppen csak „eljátssza”.
A „NAGY LEMONDÁS”-t.
Persze nem gondolja komolyan.
Már a lemondását.
Tudja: ez nem „A lenni vagy nem lenni”!
Az itt nem kérdése.
Ő egy „Védett férfi”.
Most csak belefújt a trombitájába.
Harcba hívott.
Ezt osztották rá.
„Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!”
Csádba, Irakba!
A Tiszához!
Átkelést imitálni!
A frászt, neki nem: neki csak az állóvízbe kellett belef@nia.
Persze ezt most nem ő rendezte.
Ezt most a főnöke, a legfőbb HADÚR – rendeztette.
Tizenkét éve háborúban állunk!
(Persze azér’ meccsre is járnia kell, akinek jár…)
Eközben Rómeó és Júlia?
Akkor a szerelem is legyen háborús, ha nem is az, akkor is az lesz!
Mikor fiaink Csádban, Irakban „vérüket ontják” a „legfőbb hadúrér’, a hazáér’”?!
Most érkezett: Vidnyánszky Attila le sem mondhatott, ha komolyan gondolta (volna), föl kellett (volna) mondania!
„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.”
(William Shakespeare)
- 11. 15. szerda