Hű, mennyi minden-mindenki voltam már életemben!
Voltam a „de szép baba”, a „nem is igazi baba, ha nem sír”, a „Duli”, a „kisradnai”, a „miért nem nyugszik már”, a „nem téged kérdeztelek, maradj nyugton, mert az utolsó padba ültetlek”, a „majd ő felel, ha kérdeznek”, a „miért nem válaszolsz rendesen, ha kérdeztelek”, a „gitározd el légyszi a „ha volna valakit””, a „két szerelmes pár, mindig együtt jár”, a „miért nem tanulod meg már végre”, a „neki könnyű, az apja a …”, a „hányas lábad van, negyvenegyes, akkor belőled nem lesz kosaras”, a „ha még egyszer trükközöl velem a pályán, eltöröm a kezed”, a „még ott a fenekén a tojáshéj és máris dumál”, a „koncentrációs táborban a gyerekeivel a magyar Himnuszt éneklő”, a „Radnai elvtárs, magát jelöljük”, a „Radnai elvtárs, miért nem szól hozzá, nem ezt vártuk magától”, a „Radnai úr, segítene?”, …, aztán később a „büdös zsidó”, a „sorosista ügynök”, a „vén trottyos, még mindig ugrál”…
Hű, mennyi minden-mindenki voltam már?!
Nem vonz – és már nem fog – az „egyen”-mosoly, az „egyen”-taps, az „egyen”-öröm: megtapasztaltam, az hová vezet.
Most ezért éppen „sarokba szorított gyűlölet-fanyalgó” vagyok-lettem, mert nem „úgy” örülök a sikernek, nem „úgy” szeretem a válogatottat, nem „azt” énekelem és úgy, ahogy ők akarják.
- 11. 20. hétfő