Kövér. Nagyon is az. Szinte már kórosan. Nem fog már lefogyni. Ahogyan megváltozni sem. Már öreg hozzá. Meg aztán: nem is akar! Jól van az úgy. Az egykor fiatal, (talán akkor) demokratának. De lehet: már akkoriban is csak játszotta. Ma már csak a tagkönyvében az. Igaz: a főszerepet vállalta. Tagadhatatlanul egészen jól, hihetően. A szerep, amit meg akart formálni, el akart játszani, az jól sikerült neki. Viszont, a darab, az olyan lett, amilyen. A történet, a „mese” az shakespeare-i. Drámai. Még nem ismerjük a végét. De már sejtjük, talán tudjuk is.
Most nindzsásat játszik. Hogy beszéljenek róla. Hogy csak róla beszéljenek. Meg konzultációs-csacsogósat. Amit így ősz végén, tél elején évről-évre játszik. Ahol és amiben csak ő nyerhet. Úgy van kitalálva. A játék. Mert egyszer elbukta, amikor nem játék volt, hanem igazi, mert népszavazást kezdeményezett és az elbukott! Azóta „nem igazit” játszik. Ahol nincsenek szabályok, az és annyiszor válaszolhat a kérdésekre, aki csak akar. Akár komótosan, akkurátusan, ahogy ő. Aki mindig „benne van a tévében”. Az öreg főszereplő.
Mindig játszik. Stadionokban sállal a nyakában, tengerparton magára tekert fürdőlepedőben, fényképészkedve a Türk Tanácsban, egyedül-magányosan bevonulósat, álldogálósat az Európa Tanácsban – főszerepet! Csak azt. Mást nem válla. Ha ráosztják, akkor sem. Olyankor átírja a darabot. Hogy akkor is róla szóljon. A többi szereplő nem érdekli. Az író, a rendező, a karmester, de még nézők sem. Csak, ha alájátszanak. Csak, ha tapsolnak neki.
De a drámából nem tud vígjátékot faragni.
„Thus bad begins and worse remains behind…”
„Rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd…”
- 11. 21. kedd