„Mit szeretnék a 2015. évben” – kérdeztem magamtól 2014. december 31-én.
Már akkor sem nagy dolgokat, csak olyan egyszerűeket, megélhető, széppé, érdemessé tevőket: hisz’ akkor sem lett volna olyan nagy dolog nyugodtan élni; biztonságot tudni; együtt lenni veled, meg vele is; hogy itthon maradj, ne menj el, érdemes legyen itt maradnod/visszajönnöd; biztosan tudni azt, lesz mit enni, inni, nem kell fázni, Neked se, Neki se…
Semmiségeket: ha tudok, nem éhbérért, dolgozni; ha akarok: vásárolni, sétálni, olvasni, szórakozni; mindig legyen valaki, akit fölhívhatok; tudni megbeszélni közös dolgainkat; tudni, van valaki, aki figyel rám is; legyen kit simogatni, ölelgetni – legyen, ki simogat, ölelget; nyugodtan gondoljak arra, amire csak akarok; hogy gondolhatnak rólam azt, amit csak akarnak.
Hogy legyen út. Hogy lássam/lássuk az út végét is. Hogy végre elinduljunk azon az úton.
Hogy a politikusok ne lessenek be az ablakomon, ne mondják meg, hogy mikor vásárolhatok, hova menjen az unokám iskolába, mikor kapjak csípőprotézist. Ne ők mondják meg: ki legyen az istenem, ne feküdjenek az ágyamba.
Hogy legyen miért gondolkodnom. Cselekednem. Tüntetnem, ha úgy látom értelmét. Hogy végre figyeljenek rám is. Ránk is. Rátok is. Mindenkire!
Hogy ne legyen magunkfajta meg ’magukfajta’.
Hogy egyre kevesebben legyenek az út szélén, az árok partján. Hogy Ők is fölállhassanak. Hogy nekik is legyen MÉLTÓSÁGUK. Hogy mindenkinek legyen méltósága.
Hát olyan nagy dolgok ezek?!
Ezt kívántam 2014. december 31-én.
Ma is ezt kívánom…
- 12. 31. vasárnap