„Örökre látlak szépség-verte szemmel
– Ó bús szemem, ki szépeket szeretsz! –
Rád bámul hű szemem vak értelemmel,
Mindig Reád és bárhová mehetsz,
Mindig találkozol bolond szememmel,
A kapzsi koldus új nyomort szerez:
Szegényház óvná olcsó irgalomtul,
Mégis kiáll az útra s újra koldul.”
(József Attila)
Amit ő vert szét – és amit naponta, újból és újból szétver.
Amikor jobbra-balra osztja a társadalmat.
Amikor kirakja a plakátjait.
Amikor „köz-beszél”.
Amikor sorosoz, migránsoz, gyurcsányoz.
Amikor megmondja, ő megmondja, ki tartozik a nemzeti egységbe.
Amikor annyit érsz, „amennyid” az út szélére dobott pelenkában van.
Amikor kirekeszti, akit csak akar: mert megszólal, kérdez, megírja az igaz számokat, vihart jósol a tűzijáték idejére!
Amikor az inflációt inflációnak mondó ember se magyar már.
Amikor (neki) Ady se „elég jó-magyar” az ünneplésre.
Vajon ő, a koldus része a mai Magyarország nemzeti egységének?
Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós is?
„Novák Katalin döntése miatt megbomlott a nemzeti egység”.
Ezt mondta ma. Ő, aki még soha nem hazudott.
Nemzeti egység.
Mi az?
Nemzeti hitvallás?
Büszkeség?
Ady, József Attila, Radnóti részei?!
A „köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét…”.
Aki „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”.
Akinek a jelöléséről előzetesen Andi férjének a paravánokkal elzárt, védett szállodájában tartott, zártkörű ülésen dönt egy frakció?
Igen: megbomlott az egység!
De nem akkor, amikor (véletlenül) kiderült a kegyelmi döntés, nem is akkor, amikor a fülbevalós, sminkszobás asszonyság meghozta a kegyelmi döntést; sokkal korábban…
„(INDIÁBAN, HOL ÉJJEL A VADAK…)
Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, –
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét, szigorút:
„Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!”
Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
„Ami égi, ne hozd a földre!”
A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.”
1934-1935 [?] (József Attila)
- 02. 23. péntek
(Kép: Gondolat-csoport)