(1987-ből)
Harmincnyolc éves lettem-voltam én.
„Semmi különös”: túl a váláson, a második fészekrakáson.
Már túl voltunk az első külföldi, a három gyerekkel az NDK-ban eltöltött nyaralásunkon.
Még mindenki – a Dédi is, közeledve a kilencvenhez – élt a nagycsaládból!
Az „átkos”-ban…
Nézem a képet.
A Gerbeaud Cukrászdáról.
1987-ből.
Amikor leadja a Magyar Televízió a szomszédok próbaadását.
Amikor elindul a – Ceausescu által kirobbantott – vita a Magyarországon kiadott Erdély történet című könyvről.
Amikor féléven belül másodszor értékeli le a konvertibilis valutákhoz képest 8%-kal a forintot a Magyar Nemzeti Bank.
Amikor Grósz Károly lesz a miniszterelnök.
Amikor felszámolják a szárazföldi telepítésű, közbeeső hatótávolságú szovjet és amerikai rakétákat.
Amikor Tardos Márton vezetésével megalakul a Pénzügykutató Rt. és az MDF is.
Amikor megjelenik Moldova György könyve, az Őrség panasza.
Amikor lemond Gustav Husak.
Amikor a Gerbeaudban békésen sütiznek az emberek.
Nem is sejtik: két év múlva már „átkos”-nak fogják hívni a kort, amiben éltek…
Nézem a képet.
1987-ből.
A Gerbeaud cukrászda-kávéházat.
A Vörösmarty téren.
A szomszédban volt a Hanglemezgyártó vállalat központja, ahol Bors Jenő volt akkoriban a vezérigazgató.
A kép a csordultig tele „luxus” kávéházat mutatja.
Feketén-fehéren.
A világító csillárokat is.
Mintha nem is ’87-ben lennénk, hanem száz évvel korábban.
Ugyanaz a „miliő”, a székek-asztalok elrendezése, a hangulat.
Nem, mégsem.
Ez már 1987.
Mindenki egyszerűen öltözve.
Amott egy gyerek is.
Nézelődnek, beszélgetnek.
Tél lehet, talán tavasz kezdete.
Még a terasz nincs is nyitva.
Mindenki melegen öltözve…
Nézem a képet.
1987-ből.
Akkoriban már nem a József Nádor téren dolgoztam.
Csincsek Imi bá’ – a szobatársam, aki már a háború előtt is a Pénzügyminisztériumban dolgozott – sokszor mesélt arról: mennyit jártak ki oda kávézni.
A „Miniszter úr” is.
’87-ben már mások is.
Egyszer, évekkel később, egy barátommal én is ott beszélgettem a teraszon; kávézgattunk, nézegettük az elsuhanó lányokat; a jövőt tervezgettük, engem akkoriban rúgott ki a Járai Zsigmond a Pénztárfelügyelet éléről, arra sétált – elfordította a fejét, messze elkerülte a teraszt.
De már nem az „átkos” volt.
Ma már inkább a Vörösmarty térre járunk, a könyvhétre…
Nézem a képet.
1987-ből.
Abban az évben nagy havazás volt.
Az egész ország megbénult.
Nemcsak ez volt akkor már a baj.
Mégis: éltünk.
Nézem a képet.
1987-ből.
Harmincnyolc éves lettem-voltam én.
„Semmi különös”: túl a váláson, a második fészekrakáson.
Már túl voltunk az első külföldi, a három gyerekkel az NDK-ban eltöltött nyaralásunkon.
Még mindenki – a Dédi is, közeledve a kilencvenhez – élt a nagycsaládból!
Az „átkos”-ban…
- 04. 03. szerda
(Kép: fortepan)