„Tavasz, nyár, ősz, tél. Válámi ván, dé ném éz áz igázi!”
(Arkagyij Iszaakovics Rajkin)
Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.
Képek, mondatok, idézetek.
És nem akarnak összeállni.
Fölállok a gép mellől, a fürdőszobai mosdó csapját kezdem vizsgálgatni, össze-vissza szór a feje, persze: vízköves lett a szűrő, próbálom lecsavarni, meg se moccan, persze, a menet is az, kimegyek a franciakulcsért, azzal se mozdul – megizzaszt, de végül…
Visszaülök.
Megtömöm a pipát, rágyújtok, az ismerős illat megnyugtat.
Mégse megy.
Az írás.
Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.
Képek, mondatok, idézetek.
És nem akarnak összeállni.
Újból és újból megnézem a videót.
A harminchét másodperceset.
A hömpölygő, végeláthatatlan vonulást.
Innen is, onnan is jöttek.
Vidék-Budapest – krumpli-osztogatás nélkül – vonult a Kossuth térre.
„És?” – „szólalt meg” Hont András undorítón-cinikusan…
Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.
Képek, mondatok, idézetek.
És nem akarnak összeállni.
Hívom Thesszát, nem is kell hívnom, ahogy belépek a cipőmbe, már ott ugrál mellettem, amikor meg nyúlok a kapukulcsért, már nem is bír magával: „sétálni megyünk, hurrá!!!” – gondolja magában, már fekszik is le, hogy ráadhassam a hámot és már sétálunk is… de ez sem nyugtat meg.
Mi lehet a baj, mi van velem?!
Rendben beszede(gete)m a gyógyszereket; mostanában nem ugrál a vérnyomásom; az okosórám szerint teljesítem a napi állás-mozgás-gyakorlat penzumot is; na jó, néhány kiló fölösleg akad rajtam, de hát ebben a korban már…
Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.
Képek, mondatok, idézetek.
És nem akarnak összeállni.
Aztán beugrik egy kép a Montmartre-ról, egy kis kávéházat mutat, a háttérben a Sacré Coeur-rel, hisz’ lehet, hogy éppen abban a kávézóban álltunk meg, talán ’97-ben vagy ’98-ban, amikor ott voltunk a francia „mutualité”-kat vizsgálni, én cefet náthás voltam, Győrfi Pista mondta, „majd én kikúrállak”, bementünk és rendelt nekem egy pohár Rosét, ami segített is meg nem is…
Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.
Képek, mondatok, idézetek.
És nem akarnak összeállni.
A polcomon ott van Ady, leveszem, éppen Az utolsó hajók-nál nyílik ki:
„A szegény legénynek
Furcsa az ő botja,
Nem oda üt vele,
Ahova gondolja,
Szegény az ő dolga..…”.
„Valahogy így van ez, ma is” – súgom magamnak.
Napok óta csak gyűlnek és gyűlnek.
Képek, mondatok, idézetek.
És nem akarnak összeállni.
„legalább annyi eredménye legyen, hogy összezavarodjanak, kapkodjanak, hibázzanak, a kétkedés és a félelem a jövőtől besötétítse a napjaiakat” – morgom magamban, de Thessza fölkapja a fejét, „talán megint sétálni-vadászni megyünk” – gondolja, de hamar visszafekszik a lábamhoz.
És akkor megjelenik a notebookomon a kép a PHOTO Magazine1972-es számából, amit Henri Heidescheid készített, ahogy a csuhások nem tudják megtagadni önmagukat a Szabadság Szobor árnyékában: mégis van remény…
- 04. 08. hétfő
(Kép: Henri Heidescheid)