(nem az első, sajnos nem is az utolsó)
„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgai embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…” (madagaszkári mesekezdés!) – de lehet, hogy nem is oly’ régen vót, ami vót, nem is oly’ régen történt, ami megtörtént.
Akkoriban volt egy király-ország, (még) benne egy (kis, túlsúlyos és öregedő) „királlyal” is, aki uralkodott és uralkodott hétszerhét évig vagy még tovább, már az öregek se tudják, meddig, de az biztos, hogy untig dosztig. Azt beszélik, hogy akkoriban (is) az emberek egyik, a sokkal nagyobbik, talán még annál is nagyobbik fele csak lótott-futott-robotolt a mezőn, az akkumulátor-gyárakban, a CBA-kban, Lölő uramnál, talán még Hatvanpusztán meg már nem is tudom én még hol is. Nemsok volt az árenda-fizetség akkoriban se, még talán annál is kevesebb, bár a KSH szerint a reál-izéje rendben volt; akkoriban is mindenki annyit ért, amennyije csak volt, ami arra se’ volt elég, amire. Na most az emberek mégis „boldogan éltek” és haltak, volt; aki hamarabb és boldogabban, mert bekerült a kórházba, aminek éppen akkor szünetelt az az osztálya, ahova bevitte a szirénázó mentőautó, aminek éppen akkor nem szólt a szirénája se. Abban a király-országban minden a legnagyobb rendben volt: dögivel épültek a csicsásabbnál csicsásabb stadionok; luxusautókkal jártak azok, akik azzal jártak, főleg a kis-király rokonai, származottjai, és a környező vitéz-nemes urak is; a színházakban gyakran cserélődtek a színészek, mert a színiigazgató úgy látta jónak, ahogy; színes dobozokban láthatták az ország lakói a focimeccseket, a gólok közt a hírekkel a nagy-háborúról, ami mindig akkor tört ki, amikor a szomszéd király azt jónak látta, vagy választáskor és rögtön a választás után abba is maradt.
Akkoriban már a krumpli honos volt, zsákokba is csomagolták, az arra érdemesek vihették, amerre láttak. Akkor már létezett Venezuela is, hát persze hogy jöttek szavazni a király-országba is emberek, méghozzá videós-oktatás után, amit ékes spanyol nyelven hallgathattak és nézhettek meg. Persze a választásokat mindig megnyerte, aki megnyerte, ha mégse az, akkor is az nyerte…
Az idő csak telt és múlt. A jelen is múlttá vált szép sorjában, de a kis-király nem lankadt, se a külügyekért felelős snájdig szolgája-minisztere sem: a nap nem tudott olyan korán kelni, hogy ne találta volna a külügyér-szolgát a repülőtéren, a kifutópályán veszteglő óriási gép mellett. A snájdig ficsúr (fecior) bírta szuflával, bár a kitüntetésit már időnként a gyerekeinek adta karácsonyi ajándékként.
Rendszerváltások jöttek-mentek; a kis-ország már belelépett a nagy UNIÓ-ba is (utóbb letörölte a lábát); időnként meg-meg jelent egy Messiás is a kertek alatt (fehér, keresztény, jóképű férfiemberként), aki még a vak komondor kutyát is elzavarta volt.
Az idő viszont – ebben a kis-országban – megállt.
Ilyen még nem volt, amióta világ a világ.
Már a „hamuban sült pogácsa” is elfogyott – akinek elfogyott; már a „vasfű” sem nyitotta a zárakat; az „üveghegy” is megkövesedett; persze azér’ „kacsalábon forgó paloták”-at az ország veje és gázszerelője építgetett itt-ott; már az Óperenciás tengeren túl is jártak-keltek az emberek, de ebben a kis-országban az idő mégis állt, mint „katiban a gyerek”.
A „mesemondó” a hangja rekedtté vált hirtelen, a pennájából is kifogyott a tenta, feje már rég’ a vállára billent, de az idő mégse indult újra.
Így volt, mese volt, talán igaz se volt?
A fele biztosan igaz volt, a másik fele talán álom, ha elhiszed és ha nem, azt se bánom…
- 06. 11. kedd