Se Sulyok, se Orbán nem vagyok – „csak” egy „egyszerű-névtelen” magyar.
Se karácsonykor, se Csurka szobrának avatásakor nem kértek-kérnek tőlem beszédet-interjút – kit érdekel ma Magyarországon egy ’49-es („Hanyas vagy?”) véleménye.
Viszont nekem elnézést sem kell kérnem egy repülőgép – tévedésből való – lelővetéséért…
„Milyen volt?” – kérdezi tőlem a szomszéd.
„Milyen lesz!” felelem – gondolkodás nélkül – rögvest.
Aztán elmélázom: „milyen lesz?”!
Igen, MILYEN LESZ!
Akkor is, csak azért is: milyen lesz!
Legföljebb majd kevesebb Holger Danske dohányt tömök a pipámba.
Vagy majd olcsóbbat.
És lassabban szívom, nem pöfékelek annyit.
Tényleg, „milyen volt”?
Ez is „elment”.
Mint a többi, a hetvenvalahány…
A korábbiaknál jobb – biztosan nem.
Akkoriban Apu-Anyu-Babuka éltek még!
Később Kyra és Dance is!
Akkor (még) mennyi barátom-ismerősöm volt…
„Ember Jánosról” nem is beszélve…
Oszinál is, mennyit és mennyien gyűltünk mindig össze…!
Télen hó is volt!
Még síelni is mentünk!
Milyen volt?
Érdekes, nem szaladt így az idő!
Most viszont egyre gyorsabban futnak (el) a percek, órák, napok és a hónapok.
Hisz’ még csak egy pillanattal ezelőtt írtam ki az oldalamra: ’„ÚJ, SOHA MÉG ÁLTALUNK EL NEM ÉRT CSÚCSOK MEGHÓDÍTÁSÁT JELENTETTÉK AZ ÓÉVBEN”’, aztán mi lett belőle?
Pedig „Magyarország első falusi miniszterelnöke” „sohasem hazudik”!!
Mintha csak tegnap lett volna, hogy a jereváni rádiót „idéztem”: Megkérdezik a jereváni rádiótól: „IGAZ-E, hogy csak egyetlen EU-s vezetőnek, Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek küldött Vlagyimir Putyin orosz elnök újévi jókívánságokat?”
A válasz: „IGAZ, de küldött még Abházia, Azerbajdzsán, Belarusz, Bolívia, Brazília, Dél-Oszétia, India, Kazahsztán, Kína, Kirgizisztán, Kuba, Nicaragua, Örményország, Szerbia, Szíria, Tádzsikisztán, Törökország, Türkmenisztán, Venezuela, Vietnám, Üzbegisztán elnökének is”.
Hogyan is mondta a falu focistája a minap: „Mert ennek a történetnek mindig ugyanaz a vége. Góliát veszít, Dávid győz. Aztán lehet pakolni, és elhúzni a csíkot. Kun Béláék Bécsbe, Rákosiék Moszkvába, a mostaniak pedig Brüsszelbe.”
Nem „pakoltam”, nem mente(ünk)m el.
Maradtunk.
Milyen volt?
Ilyen.
Maradtak még barátok.
Újak is jöttek.
A szekér már zötykölődik, de még h(sz)alad.
Programom is volt, dögivel: a heti gyógyszeres tégely megtöltése egyre időigényesebb.
Az unokák viszont bearanyozták!
Kell ennél több?
Legalább ez megmaradjon!
De tényleg: milyen lesz a 2025., az új év – „van másik”?
„Most azt vállaljuk, hogy 2025-ben fantasztikus éve lesz a magyar gazdaságnak” – mondta minap az első falusi.
Mert minden évben (hónapban, napban) vállal valamit.
Gyakran új(abb) ellenségre; néha csak a régiekre, a megszokottakra, a már jól-beváltakra „fussa”.
Akkor is vállalja!
Bár süllyed a hajó, mégis, a Songe d’Automne-t tovább játszák a zenészek.
Látszat év lesz, meglátod barátom: megint látszat év lesz: majd utolérjük-lehagyjuk a mögöttünk kullogó Afrikát; megírjuk újból az olimpiai pályázatot; a „ha”-val kezdődő mondatok aranyéve köszönt be kis-hazánkba; fölnégyeljük majd az inflációt, a migrációt, a stagflációt; talán a négy évszakot is betiltjuk, ami még a holdról is látható lesz!
A mesélő majd tovább mesél, nem hagyja abba a szövege fölolvasását, mert legalább ő jól érzi magát.
De vége lesz annak is.
Mármint az évnek…
Se Sulyok, se Orbán nem vagyok – „csak” egy „egyszerű-névtelen” magyar.
Se karácsonykor, se Csurka szobrának avatásakor nem kértek-kérnek tőlem beszédet-interjút – kit érdekel ma Magyarországon egy ’49-es („Hanyas vagy?”) véleménye.
Viszont nekem elnézést sem kell kérnem egy repülőgép – tévedésből való – lelővetéséért…
- 12. 30. hétfő