II.
Álmomban Mari mutatta, hogy kilukadt a leveses kanál: mindig ugyanúgy eszel – mondta. Se ezt, se a kilukadást nem értettem – úgyhogy fölébredtem. Pontosabban fölriadtam. Sötét volt. Csak a folyosóról szűrődött be halvány fény a kicsit nyitott ajtón keresztül. Körbenéztem. Az enyémen kívül még három ágy volt a szobában, mindegyikben feküdt valaki. Az egyik ablak egy kicsit előre volt billentve. Monoton, megállíthatatlan zúgás zavarta a csöndet. Próbáltam értelmezni a helyzetet: hol, miért vagyok ott, ahol. Nem akart tisztulni a kép.
Persze – jutott eszembe – kórházban vagyok, valamit csináltak velem. Aztán bevillan: 60 évvel ezelőtt, amikor a mandulámat vették ki, mert nem hallottam az egyik fülemre és azt hitték, hogy a mandulakivétel majd segít, akkor a fali rádió fülhallgatóját bedugtam a fülembe, de az süket volt, mint én is… Továbbra se hallottam semmit. Akkor és ott, gyerekként nagyon sajnáltam magam, szinte összeomlottam, hogy akkor mi lesz. De akkor megérkeztek anyámék Babukával és egy nagy üveg madártejjel. Egyszerre minden finom és szép lett.
Újra körbepillantottam. A többiek szuszogva, föl-föl horkantva aludtak a takarójuk alatt. Az egyikük mellett ott lógott egy infúziós flakon és egy vékony csövön keresztül csöpögött valami a karjába. A másiknak az ágya végénél volt egy gyanús szerkezet, ami időnként szürcsölő hangot hallatott. A harmadik ágyon gyanúsan rövid volt és nem dudorodott a takaró.
Ekkor a velem szemben lévő ágyon fekvő ember szuszogva megmoccant és ettől följebb csúszott a takaró: lábai furcsán, mereven, elvékonyodva feküdtek a lepedőn. Ezt nem értettem, De ezen nem gondolkodtam tovább, mert hólyagjaim elkezdtek jelezni. Na most mit csináljak. Kinyúltam az éjjeli lámpa kapcsolója fel.
És akkor eszembe jutott az előző délután és este: ránéztem a kezemre, megvolt, bekötözve, de megvolt…